Kisdiák koromban augusztus vége felé egyszer csak csillapíthatatlan vágy fogott el a füzet- és könyvborítók, a táska és a tolltartó megtisztítására. A kádban körömkefével jól megsúroltam őket, aztán kiterítettem a napra, és gyönyörködtem a kifeszített dróton táncikáló felszereléseimben. Aztán egy szép nap édesanyámmal buszra ültünk, beutaztunk a városba vásárolni. Új cipőt, tréningszettet, füzeteket, írószereket. Hej, micsoda napok voltak azok, aludni sem tudtam izgalmamban, legalább ötször írtam újra a beszerzési listát. Aztán miután felpakolva hazaérkeztünk, napokon át csak tettem-vettem, rendezgettem, rakosgattam a frissen szerzett zsákmányaimat.
Éjjel sem pihentem. Néha azt álmodtam, hogy bolyongok az iskolában, és senkit nem találok. Elnyelte a föld az osztálytársaimat s a tanáraimat, én meg kiáltanám a nevüket, de nem jön ki hang a torkomon. Máskor az iskolaudvaron ülünk, egyszer csak odakerül az udvar közepére egy nagy, terített asztal, finomabbnál finomabb falatokkal. Rohanunk az osztálytársakkal, én meg éppen be akarom falni a nyalánkságokat, amikor felébreszt a kakas kukorékolása. A franc vinné el, hogy éppen ilyenkor kell megébredjek! Már itt volt a kezemben a finomság, a nyál is összegyűlt a számban.
De nem. Amint megérkezik augusztus vége, minden idegsejtemmel az iskolára fókuszálok. Azon veszem észre magam, hogy a zakuszka kavargatása közben vagy az első tanórákat tervezem, vagy az első kirándulásokat, előadásokat, versenyeket szervezem. Aztán egy reggel felmegyek a padlásra, összeszedem a júniusban felcipelt tanfelszereléseket, és suvickolom a gyermekekkel a táskákat, a borítókat, a tolltartókat, és kiterítjük a napra, száradni. Ilyenkor rendszerint elkezdek érettségizni is. Általában matekből. Hát ilyen nincs, mondom, hiszen én már egyszer érettségiztem, és most mégis újból vizsgáznom kell, ráadásul nem készültem semmit. Most itt szépen világ szégyenére megbukok. Arra ébredek, hogy görcsbe rándul a gyomrom, aztán lassan rájövök, hogy csak álmodtam. Olyan kimondhatatlan nyugalom és boldogság száll rám, hogy még hallom is a szívemről legurult kő dobbanását a padlón.
Máskor a töritanár hív ki felelni: Mutasd meg Nagy-Britanniát! Én meg csak állok az új, ismeretlen osztálytársak előtt, mint Bálám szamara, mert nem értek a térképekhez.
Én pedig úgy megátalkodom rá, mint még soha senkire. Négyes, menj helyre! Nyelem a könnyeimet. Te aztán nem fogsz engem sírni látni! Vizesre izzadva ébredek, és hiába tudom, hogy lemostam magamról a gyalázatot, mert a következő órán ismét kihívott, de most már akármit kérdezhetett, mert gondolkodás nélkül böktem rá a térképen. Egy kerek héten át böngésztem az atlaszt, úgy bevágtam a világtérképet, hogy abban hiba nincsen.
Nem megy sokra ezzel a viselkedéssel a kisasszony, dörmögte a tanár. Hogyha van kedve, mutatja, s ha nincs kedve, nem mutatja. Vontam egyet a vállamon, és négy éven át farkasszemet néztem vele.
Főleg tanév kezdetekor, amikor még olyan könnyűnek tűnik, szinte repít, mintha szárnyai nőttek volna. Szó, ami szó, tanév végére valami csintalan manók láthatatlan kövekkel aztán telepakolják, szinte földig húzzák a vállat, de jön a nyári szünet, és pikk-pakk, eltűnik minden nehézség.
A legelsőt keresztanyáméktól kaptam, kopogó kis fatáska volt, bevonva barna színű műbőrrel, annak volt aztán finom illata. Majd kiugrott a szívem a helyéről, amikor beállított vele keresztanyám. Na, erre emlékezzél majd örökké, hogy az első iskolatáskát tőlünk kaptad, s aztán tanulj csak ügyesen, vidd többre, mint mi vittük! Hatodikos koromig azzal jártam. Az volt benne a legjobb, hogy rá is lehetett ülni, amikor hazafelé Bereiékkel valami fontos megbeszélnivalónk adódott.
A második táskámat Júlia nővérem küldte Magyarból, az első fizetéséből vásárolta. Ugyanolyan lila cirkás mintája volt, mint a mellé pakolt szabadidő-felszerelésnek. Ez már finom vászonból készült, csatokkal, övekkel volt felszerelve. Az egész iskolában csak néhányunknak volt ilyen szép táskája, azoknak, akiknek valakije külföldön dolgozott. Járt hozzá egy szép, zöld tolltartó is, olyan szép, mint az álom, és voltak benne színes ceruzák, sőt, még egy kínai töltőtoll is, és olyan szépen be volt rendezve, mint ahogy a tornác alját szoktuk berendezni. Ezzel a lila táskával éppen tizenkettedik végéig jártam.
A harmadik táskámat magam vásároltam. Érettségi után beálltam a nyári hónapokra a falubeli bárba kiszolgálónak. A keresetem alig futotta a táska árát, de örökké is az volt az elvem, hogy egyet, s jót! Volt annak egy lecipzározható kistáskája is, azt már első hazajövetelemkor megkívánta Jocóka, az unokaöcsém. Éppen akkor indult óvodába, és úgy megtetszett neki, hogy mást sem akart. A nagyobbik részét ma már a fiam hordja. Már a varrások tartják össze, de olyan, mintha éppen a fiam hangfalára szabták volna. Anyuka, ugye elvihetem a régi táskádat, a többibe nem fér belé? Hát hogyne vihetnéd, fiam. Aztán vigyázz magadra!
látod, ez orvos, ez tanár, ez megyebíró, ez polgármester, amaz meg iskolaigazgató. Édesapámról meg azt gondoltam, hogy őt egyáltalán nem érdekli az iskola. Ritkán láttam írni, olvasni, a hivatalos dolgokat is mindig édesanyám rendezte.
Csodálkoztam is, amikor egyik-másik osztálytársam azzal jött, hogy a tegnap az apja kikérdezte a leckét, s jól megverte, mert nem tudta. Nekem még ilyesmikben nem volt részem, így elébe álltam a füzettel, kérdezzen ki, édesapám, mondtam. Jól van, édes, de én ehhez nem értek, nekem csak négy osztályom van, s te már ötödikes vagy. Tátva is maradt a szám, hát az hogy lehet. Az úgy lehet, hogy hétéves koromban édesanyám meghalt, apám rövid időn belül elköltözött Zsuzsika nénhez, s mi ott maradtunk szegény nagymama nyakán négyen. Nénéd egyéves volt, Dénes bátyád kettő, Pista bátyád öt, én hét.
Úgy megesett a szívem szegényen, hogy legszívesebben sírni kezdtem volna, de édesapám mosolygott, és egyébről kezdett beszélgetni, így szégyelltem sajnálni. Én pedig többet sosem mentem, hogy kikérdezze a leckét. Néhanapján, amikor édesanyám nem volt otthon, akkor elébe tettem az ellenőrzőt, írja alá a jegyeimet, édesapám, mondtam. Olyan jó lesz nekem az iskolában közben-közben ránézni ezekre az apró, jobbra dőlő betűkre, úgy simulnak bele egymásba, mint a selyem, úgy megnyugtatják a lelkemet, mint a csuda.
Bizonyára anélkül is tudta, mert ilyenkor mórestesen leült, kezébe vette a tollat, szinte elveszett a vékony írószer a fejszéhez, és fűrészhez, és kaszához, és ekeszarvhoz edződött ujjai között, aztán hátradőlt a széken, és kissé hunyorítva, ajkai között képezve a hangokat, lebetűzte, hogy Biró Balázs. Ékezetekkel, hiba nélkül.
Édesapám nemcsak az írással, az olvasással sem volt közeli viszonyban. Ha jól belegondolok, életében egyetlenegy könyvet sem olvasott el, mégsem mondta soha, hogy az olvasás hiábavalóság, pedig lett volna, kinek mondja, mert rajta kívül a családban mi mind faltuk a könyveket. Egyszer, amikor még Baróton dolgozott, a mester három regényt vitt ki nekik az erdőre, s betette az árnyékszékbe. Mire édesapám megszentette, az egyiket már összetépdesték a favágó társak, felhasználták, de a másik kettőt megmentette, hazahozta nekünk. Nézzétek csak meg, mi van itt nektek, mondta, mikor hazaérkezett.
Mindenhol szerettem olvasni, de a mezőn, szénázás közben a leginkább. Korán reggel indultunk, napestig odavoltunk, és aztán a terítés, forgatás és takarás között jócskán maradott idő a pihenésre is. Édesapám a legeslegjobb társ volt az olvasásban, mert nemigen kérdezősködött, elvolt a maga csendjében, olykor csendben horkolászott, máskor alaposan szemügyre vette a határt.
Akkor még nem tudtam, hogy léteznek nem papír alapú könyvek, és édesapám ilyenkor éppen azokat tanulmányozza fáradhatatlanul. Pedig gyanút foghattam volna, mert csakis egy elmélyülten olvasó ember képes órákon át csendben ülni, és nem beszélgetni a mellette levővel.
Honnan tudta volna, hogyan kell bánni a földdel, a lóval, a fűvel, a fával, a virággal, a bogárral, a terméssel, a gyermekkel, és leginkább az emberrel, ha nem a Természetet vizsgálja napestig? Honnan ismerte volna a pszichológia és a pedagógia alapvető, örök törvényeit, ha nem a Lélek hangjára figyel?
Akkor még azt sem tudtam, hogy a könyvek olvasásától okossá tud válni az ember, de bölccsé soha.
Édesapám olyan bölcs volt, hogy azt is megengedte, hogy okoskodjam csak ki magam, és addig járjak iskolába, amíg jól esik. Tanulj, édes, ha tanulnivalód van, mondta gyakran, mielőtt a mezőre indult volna. Nem muszáj gyere, tanulj! Aztán legtöbbször mégis inkább vele mentem. És bár sosem szerette a várost, a nyüzsgést, a tömeget, nemcsak a líceumi ballagásomra jött el Udvarhelyre, hanem az egyetemire is, Kolozsvárra. Ott lépkedtem az évfolyamtársakkal az amfiteátrum felé, hosszú sorfal kígyózott előttünk, Gaudeamus igitur, és akkor messziről megláttam az édesapám zöld kalapját. Kimagaslott az emberek feje közül. Olyan büszke voltam, mint még soha.
Mostanában, ha nagy ritkán szembemegyek egy zöld kalapos bácsival, egy pillanatra megáll körülöttem a világ. Újra ott látom őt magam előtt, és hallom a hangját: Tanulj, édes, ha tanulnivalód van!
korábban írtuk
Daray Erzsébet: Isten egyengeti az utamat
Könyv, kávé, közösség – három fontos pillér Daray Erzsébet életében, amióta megnyitották Marosvásárhelyen az első szociális könyves kávézót. Angoltanár, fordító és irodalmi ügynök is volt, négygyermekes anyaként pedig a háttérből épít családot, közösséget.
