Most divatos téma lett az influenszerkedés, nemcsak abban az értelemben, hogy mindenki „ingyenélő befolyásoló” ember akar lenni, hanem maga a jelenség boncolgatása is. Néha ezekből a beszélgetésekből hiányolom azt, hogy beismerjük: ez így nem új.
Tíz éve még jómagam is „influenszerkedtem”, bár akkor még nem volt neve, mivel bloggerkedtem és egy szubkultúra tagja voltam, és több alternatív márkabolt lepett meg ingyen cuccokkal,
amiért a fizetség az volt, hogy fotókat kértek, hogy használják fel a weboldalaikon. Teljesen jó kis biznisz volt, nekem mindenképp, az ő részükről nem nyilatkozhatom.
De persze, nem csak nevet adtak azóta a hasonló megállapodásoknak, hanem egyenest „szakma” lett belőle – minderről a jelenségről, a miért-mikéntjeiről korábban Gergely Orsolya szociológus már cikkezett (itt), azonban van mégis egy alkonyzóna, az átverők hada, akiknek a polipkarja elérheti a mi fiataljainkat is.
Influenszer-vadászok mindenhol
A tavaszi elszigeteltség idejét kihasználva többet foglalkoztam az Instagrammal, ha már munkám része a közösségi média-marketing, időszerűvé vált, hogy ezt a platformot is feltérképezzem, mert bevallom, eddig nem igazán érdekelt. Persze a saját, eklektikus, személyes és semmiféle célt nem szolgáló profilommal kísérletezgettem. Mikor, mennyi hesteg az ideális, hogy kerülsz be a szórásba, egyszóval, mik az algoritmus azon húrjai, amit pengetve a legnagyobb forgalmat el lehet érni még ingyen, vagyis anélkül, hogy finanszíroznám a tartalmaimat.
Mondjuk úgy, hogy munkaköri továbbképzőn vettem részt, ami abból állt, hogy szelfiket készítettem magamról és google adta cikkeket böngészve, autodidakta mód ismerkedtem a működéssel az applikáción belül.
Nem atomfizika a dolog, ügyes címszavakkal, megszűrt követésekkel robbanásszerűen kezdtek pörögni a számaim, közel tízszeresére növeltem a követőim táborát, és az eredmény nem maradt el!
Ahogy több ezer, jobbára zárolt, furcsa nevű „instás” lakta be a profilom, megindult a felkérés-cunami. Jelenleg, mindenféle túlzás nélkül, napi rendszerességgel várnak az üzenetek között mindenféle „brand”-ek, hogy kövessem őket, legyek a „nagykövetük”, töltsem fel a termékeik reklámját a „sztorimba”, és csak ide írjak egy ímélt és oda, küldenek csomagot. Mosolyogtam, mert jórészt az üzenet küldője eléggé fantom és egy másik, a termékek valós forgalmazói oldalára irányít. Viszont
néhány válaszüzenet még nem árthat, kíváncsi voltam, mit is takarnak az ajánlatok? Nem meglepő módon: vásárlást.
Legtöbben semmi mást nem szerettek volna, csak egy, piaci árhoz képest felfújt árú termék megvásárlását, és mihelyt átment a rendelésem, kapom is a szponzor-kódot. Persze, minden alkalommal, amint a kódommal vásárolnak, bizonyos százalékkal honorálnák a közreműködésem, ugyanakkor vállalnom kellene, hogy havi x mennyiségű terméket eladok. És ugyanez volt a forgatókönyv a sminkekkel, ruhákkal, nyakékekkel, bármivel. Jól bejáratott módszer ez, mintha az MLM-üzlet korszerűbb verziója lenne, csak nem ügynöki címért, hanem már influenszerként és a márka „nagyköveteként”. Elkacarásztam, hogy micsoda átlátszó egy módszer, de rádöbbentem: ez nemcsak működhet, hanem amennyiben nem figyelünk oda, veszélyes is, mert
naiv, influenszerek videóiért rajongó, ifjú csemetéink fejest ugorhatnak hasonló megállapodásokba, és ez a tanulópénz igazi valutában lesz kiszámlázva.
Szóval kedves szülők, figyelnetek kell, hogy milyen online vásárlásokra adjátok a bankkártyátokat, hogy végül ne bóvli cuccokat kapjon a gyerek feltupírozott áron, esetleg a nagy semmit, mert menő akart lenni, és kergette a „szósöl média sztár” álmait.
