„Na, aztán ez is egy pszichológus! Írja s osztja az észt a TV-ben, otthon pedig hogy tud kiabálni a gyerekeinek!” – szinte hallom szomszédasszonyom gondolatait egy kiadós házi veszekedés után, amikor nálam a Toldi-effektus („Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette...”) előáll. Ezt még nem fogalmazta meg szóban, csak én gondolom, hogy ő ezt gondolja. Egy 8,5-ös erősségű földrengés rázza meg ilyenkor a szülői és szakmai önértékelésemet, berepedezik az egóm, és porban hever a nagy fogadkozásom.
Hirtelen olyan erősségűre turbózom fel a hangom, hogy az őskiáltás emellett vérszegény macskanyivákolás. Be is rekedek utána. Ebből látható, kedves Olvasó, hogy nem gyakran produkálom, nem szokták meg a hangszálak ezt a terhelést, bemelegítés nélkül, felkészületlenül éri őket. Gyerekeimet is, akik földbe gyökerezve állnak, és nem tudják elképzelni, hogy hová tűnt az anyjuk és ki ez a boszorkány? Anna lányom a mennydörgés után tudtomra is adta, hogy ő a jó anyát szereti, de ettől a boszorkánytól fél, nem szereti.
Gyorsan leszögezném, hogy ezt a ritkán bekövetkező égzengést megelőzi sok szép bársonyos hangon, kedvesen megfogalmazott kérés, türelmes várakozás. Egy Pontig. Utána nincs átmenet, sajnos, és jön a lavina. Persze, tudom, hogy így nem teljesen jó. Úton vagyok... De ennek kapcsán elgondolkoztam azon, hogyan bánunk, mi felnőttek, a dühünkkel. Reális elvárás-e önmagunkkal szemben, hogy mindig maradjunk türelmesek, nyugodtak, rejtsük el haragunkat, vegyünk fel egy maszkot, és megjátszott könnyedséggel dúdoljuk gyerekeinknek hogy „Nem vagyok ideges, fő a nyugalom, száz évig élek én, ha így folytatom”.
Mit kezdjek a haragommal, amikor úgy gőzölög a fejem, mint egy sípoló kukta?
Gyerekekkel folytatott terápiás munka során is gyakran tapasztalom, hogy szüleikkel, de önmagukkal kapcsolatban is szétválasztják a jó részt és a rossz részt: a jó anyát és boszorkány-anyát, vagy a gonosz manó által megszállt Petikét az angyali Petikétől. Ez a jelenség a gyermeki gondolkodás sajátosságaként természetes, helyénvaló. De már felnőttkorra átvinni ezt a gondolkodási stílust, és az érzelmekre kivetíteni, éretlennek és veszélyesnek gondolom. Akarom az örömöt, a vágyakozást, lelkesültséget, hálaérzést, de nem akarom a dühöt, a félelmet, a szomorúságot, csalódottságot. Akarom a rózsát, de nem akarom a töviseket. Pedig egy tőről fakadnak: ha levágom a rózsát, mert csak az kell nekem, akkor rövid időn belül elhervad a vázában. Ha töviseivel együtt gondoztam volna a rózsatövet, akkor egész nyáron gyönyörködtet. Sokszor elfelejtjük, hogy érzéseink is egy forrásból erednek, tudományos kutatások is igazolják már ezt az életszagú tapasztalatot.
Ha nem tisztelem a haragomat, félelmemet, szomorúságomat, ha megvonom tőle a létjogosultságát, ha le akarom nyomni, akkor depresszió, szorongások és testi betegségek formájában kéri a meghallgatás jogát.
Most ebből nem az a tanulság, hogy bátran ordítsunk, ahogy a torkunkon kifér, vagy kontrollálatlanul engedjük garázdálkodni indulatainkat, verjük szét a berendezést, nehogy gyomorfekélyünk legyen, közel sem! De éljük meg, lássa meg a gyerek is, hogy ez a határ, ez az a gomb, amivel elő lehet hívni a boszorkányt. És, ha fél tőle, nem szeretné látni, akkor talán nem kellett volna annyit rázni a tasli-fát (csakis átvitt értelemben!). Ha lehazudom, a szemem szikrát szór, de a hangomra ráfeszül az erőltetett nyugalom, akkor félrevezetem a gyereket, összezavarom, képmutatásra tanítom. Na, egészen megnyugtattam magam...
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2015. novemberi lapszámában jelent meg.
