Az adventi időszak kezdetével az éj leple alatt nesztelen surranással belopakodik hozzánk a Csoda. A lakás falain eddig ismeretlen okokból üresen árválkodó szegekre, eddig fel nem fedezett akasztókra egy éjszaka leforgása alatt felkuporodnak a csillogó tobozok, girlandok, ünnepi díszek. Mikulás, rénszarvas és hóemberek hagyják ott képmásaikat az ablaküvegen, kis mécsesek tolakodnak az ablakpárkányon útjelzőként a Várvavártnak.
Az adventi naptár a semmiből csak úgy ripsz-ropsz, felfeszül a falra, zsákocskái pirosan, duzzadtan feszítenek, bennük a reggelik nagy riválisaival: a cukorkákkal és csokikkal. A koszorúkészítésbe már mi is beszállunk, kicsit igyekszünk tehermentesíteni őt, hogy még maradjon energiája a sok repkedésre a nagy napon. Hajtogatunk, ragasztunk, szurkálunk, díszítünk. A lángokban is gyönyörködnék, erre rendelkezésemre áll pár másodperc, ugyanis a kifújásukért nagy a dulakodás, versengés.
Hogy a (nép)költészet (gyerek)szájhagyomány útján terjed, arra még a suliban megtanítottak, ezt most folyamatában is megtapasztalom. „Rendőr az angyal, eljött hozzátok…” énekli Örs fiam, miközben tologatja autóit.
– Mivel, kocsival?! – kérdezi Anna gúnyosan, és a kuncogás már kezd gúnyolódássá duzzadni, aztán felsóhajt a sokat megéltek fölényével:
– Oh, karácsonyi életem! Innen tudom meg, hogy ilyen is van neki…
Az udvaron kergetjük a hullahót, remélem, hogy lesz is, amit fogjunk. Ha nem, akkor megint járdatél, fűtél, levéltél, ahogy Anna summázta egyik hóhiányos téli sétánk alkalmával.
Valami fényeset látott ellibbenni egyik reggel az ablakunk sarkában, mire, végre- valahára, a kívánságlista is eltűnt.
Mi tagadás, köztünk szólva, órát nem lehetne a libegő hajú után igazítani, előfordult bizony, hogy ott rostokolt a levél egy-két napig az ablakban, mire a címzettnek leesett a tantusz. De teljesen megértjük, szegényt, annyi sok a dolga, ezért szoktunk segíteni neki a mézeskalács díszek elkészítésében. Ez az akció átlagosan négy napot vesz igénybe nálunk, első nap kezdve a hozzávalók, főként a liszttel való ismerkedéssel, homokozással, röptetésével, befejezve a cukormáz tapadási képességének az ablaküvegen való tesztelésével.
Kicsi segítőtársaim munkája nagyjából ennyiben kimerül, a „mikorjönazangyal?” kérdés gyakorisága a nagy nap közeledtével a kezdeti napi ötről az ötszázszorosára növekszik. Estére, mire a napi izgalmak súlya elterül a szempilláikon, Anna bizonyosságot várva még leellenőrzi munkahipotézisét:
– Anya, mi egy mesében vagyunk?
Igen, abban vagyunk, és abban is maradunk,
néha kizökkenünk, de ilyenkor adventben újra magunkhoz térünk, sürgünk-forgunk, varázsolunk izgalmat, várakozást, örömöt, csodát.
Hiszem, ha valaki ünnepet készít valakinek, az a libegő hajúnak egyenes ágú leszármazottja, minimum unokája.
Nem, nem láttam őt, így igaz – legalábbis nem emlékszem. De titokzatos röpködésével áthatotta egész gyermekkoromat. Anna viszont látta, és én hiszek neki.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
Megjelent a Nőileg magazin 2014. decemberi lapszámában.
korábban írtuk
Álom hava – „...szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell"
December neve a latin decem („tíz”) szóból származik, utalva arra, hogy eredetileg ez volt a tizedik hónap a római naptárban. A magyar népi kalendárium karácsony havának nevezi, az arvisurák álom havának, a 18. századi nyelvújítók szerint pedig a december „fagyláros”.
