A tejesfazakat rendszerint a bal alsó dobozban helyezzük el, s időnként összekapunk azon, hogy ki nem tett fedőt a fazékra és ki volt az az agyalágyult, aki a nejlonzacskós húst csak úgy odatette föléje, hogy aztán a húslé szép rózsaszínűre (és ihatatlanra) fesse a tejet?! A hűtőszekrény takarításával úgy vagyok, hogy hosszú időn át lelkileg készülök a feladatra.
Egy alkalommal, éppen ilyen halogatós ihletvárás időszakában, valaki a legfelső polcra helyezte a tejesfazakat. Rossz húzás. Mert amikor a legfelső polcon van a tejesfazék, nem lehet csak úgy pikk-pakk pillanat alatt a merítőkanállal kivenni belőle a tejet. Így tehát, ha csak egy korty tejre van is szükségem, egyszer le kell vegyem a tejesfazakat a felső polcról, aztán elő kell szedjem a merítőkanalat, s majd lesz tej a csuporban. Ki nem képes megtanulni, hogy a tejesfazéknak a bal alsó dobozban van a helye?! – dühöngtem magamban.
Ettől annyira meglepődtem, hogy elengedtem a fazakat, mire az bebillent a hűtőbe, java része szétterült mindenen, ami a hűtőben volt, majd a fazék lefele menet koppant egyet az alsó peremen, s visszabillent, most már a nadrágomra öntve a megmaradt tartalmat. Végül a jobb nagylábujjamra esett, s aztán a padlóra.
Micsoda szerencse?! A körmöm belilult, de legalább a fazék nem tojpadt be! Annyira váratlanul ért az incidens, hogy sírni, zokogni kezdtem.
Kibőgtem magam, aztán kihúztam a konnektorból a dugaszt, majd átöltöztem, s mindent kipakoltam a hűtőből, törölgettem, mosogattam, szelektáltam a dolgokat, végül ügyesen mindent, amire még szükség volt, visszatettem a hűtőbe.
Volt ott megkezdett orvosságos üveg, aminek tartalma idővel elveszítette szavatossági idejét, nagy üvegben egy kanál lekvár, amit senki sem óhajtott megenni, egy tányér fuszulykaleves, amit ha odaadtam volna a kutyának, akkor biztos valaki meg szerette volna enni, de mivel félretettem, nem kellett senkinek, ilyen-olyan csomagolás, melyből kivándorolt a felvágott és a sajt, de huncut csapdaként ott volt hagyva, hadd gondolja az éhes fráter, hogy van itt ennivaló.
Csúnyát mondtam, majd néhány perc múlva véletlenül belerúgtam egy kőbe? Megvert az Isten, mert csúnyát mondtál, jött dédanyám ítélete. Nem akartam adni a csokoládémból a testvéremnek, aztán kiesett a kezemből bele a porba. Jól tette Isten, hogy megvert, miért voltál irigy? – jött újra az ítélet.
Vajon most mit mondana, miért vert meg az Isten, hogy olyan szerencsétlenül esett ki a kezemből a tejesfazék, hogy magamat is, ruházatomat is, a hűtőszekrényt is kívül-belül összemocskoltam, s még a jobb nagylábujjam is belilult?!
Hát, ha az okok listáját össze kellene állítsam a Jóistennek, biztos vagyok benne, hogy jó hosszú lenne. Csak nagyobb verés ne legyen. Csak ennyi legyen a legnagyobb bajom.
Jól esik azt hinnem, hogy a Jóisten engem is figyel, s mindenek fölött neki kell számot adnom életem sikereiről és kudarcairól. Jól esik nekem párhuzamot vonni lelki hűtőszekrényem és a konyhabeli hűtőszekrény között. Jó nekem frissen tartani megbontott tasakú hitemet, megkezdett dobozú reményemet, s félig telt borkányát a szeretetnek. Jó nekem megválni attól, ami már kezd savanyodni, penészedni érzéseim és emlékeim között. Jó nekem éreznem azt, hogy van még értelme tartogatni testem-lelkem erejét, szellemem frissességét, hisz ha Isten is úgy akarja, majd nekem is megadatik, hogy azt mondjam dédunokámnak: adj a csokoládéból a testvérednek is, mert Isten látja, hogy mit teszel.
Ha a pap néni ezt is megdicséri, összetépem – mondja vallásórán egy elsős, miközben elém nyújtja füzetét. Ügyes vagy! – mondom, de… lehetnél ügyesebb is, ha adnál magadnak időt, hogy elképzeld, ahogyan a folyó nádasába helyezik a kosarat a kis Mózessel.korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Meg kell találjuk az egyensúlyt a dicséret és az őszinteség között
