Volt egy kutyánk ugyanis. Gyönyörű és okos, igazán emberi néha. A házzal lett ő is, ám nem várt mértékben növekedett, és bár kezdetben úgy tűnt, hogy ez egy barátságos labrador-keverék lesz, hűséges és emberbarát, valami agár mégiscsak került bele, mert a napi kétórás séta nem volt elég neki.
Itt kezdődtek a gondjaink. Illetve, talán ott, hogy mi úgy képzeltük, hogy majd elmehetünk itthonról edzésre, postára, és őt az udvaron megtaláljuk. Ne már! Amikor tudja az utat az erdőig, és útközben pajtásokkal teli a hely! A kerítést úgy ugorja át, mint egy gazella, kis nekifutással elrúgja magát, és már kint is van.
Alapvetően nem szerettem soha a házi kutyákat, úgy gondolom, hogy a kutya helye az udvaron van, be-bejöhet, megnézheti, hogy éppen mi zajlik a házban, de aludni az udvaron alszik. Hisz házőrző, reagálnia kellene a kint zajló eseményekre.
A láncon tartott kutyatartással sem értek egyet, elveszem a kutya szabadságát. De mennyi az a szabadság, ami még elfogadható? És mit kell tenni, ha nincs mit tenni?
A kutyát el kell látni csippel. Igenis. Hogy tudják kihez tartozik, ha elkóborol. És ő elkóborolt, nem is egyszer. A télen minden nap eltűnt. Egy ideig hazatalált, de aztán megtalálták egy másik negyedben, akkor gyerekek „árulták” a piacon. Egyre gyakrabban ugrott át a kerítésen, nyomban, amint mi elmentünk otthonról. És ha valaki befogta, előbb-utóbb felhívott telefonon, elmondta, hogy nála van a kutyám, és magyarázatot kér: miként történhetett ez meg?
Háromból két alkalommal komolyan kikérdeztek a kutyatartási szokásaimról.
Úgy tűnik, ezen a környéken nagyon komolyan veszik azt, ha egy kutyát az utcán látnak. Alapvetően nem is tartanám gondnak, hogy ennyire erős a civil összefogás.
Belefutottam azonban eddigi életem legfurcsább mikrotársadalmába: a kutyavédőkbe. És ezen az oltáron én elvéreztem.
Lehet, hogy én vagyok ódivatú, de még sincs az rendben, hogy január elsején éjjel felhív egy idegen, és követeli, hogy 300 kilométer távolságról azonnal indulj útnak. Biztosan egy teljesen hanyag gazdája vagy ennek a kis cuki kutyának. És amúgy is, adsz te neki enni rendesen? Soványnak tűnik… Miért szökik meg ez a kutya folyton? Vered? Kihívom rád a rendőrséget. Azt ugye tudod, hogy egy kutyát nem így kell tartani, hanem megfelelő körülményeket teremteni az állatnak?! Mondom, van egy naaaagy udvara, visszük sétálni, napi háromszor eszik a kis szerencsétlen, be van oltva, nem betonon alszik, van vize, gondoskodunk róla, szeretjük is. Ki viszi sétálni? Hát, a gyermekeim… Jaj, istenem, és ha én nem vagyok otthon, a gyermekeim hol vannak?
Majdnem ott tartottunk, hogy a gyermekeimet is rosszul nevelem. Sorozatosan kellemetlen magyarázkodós helyzetekbe kerültem.
Mert persze fel kellett volna készülnöm arra, hogy egyszer csak, hirtelen döntésből, lógós lesz a kutyám. Másnap is hívott, hogy megvan-e a kutyám, mondom, nincsen. Rendőrség, büntetés – ilyenekkel fenyegetőzött. „Kell is az ilyennek kutya!”
A közösségi hálón szintén elkezdtek nyilvánosan számon kérni: hol a kutyám, mit csinálok, és miért nem építtetek nagyobb kerítést. Mert tervben van, mondom, de most nem alkalmas az időpont. Nincs munkás. Meg drága! Nehezen, de a kerítést kicseréltük, ám a kapu nagyobb munka.
Szinte hiába a sok vesződés, így sincs kutya.
Kutyapszichológia könyvet olvastam, azt életbe akartam ültetni, hogy ami rajtam múlik, azt mégiscsak tegyem meg – minden nap elszökött. A testvéreit is felkerestük – hát kiderült, mindenik nagy bolyongó, csak ők más környéken laknak.
Az embernek, ha kutyája van, szinte soha nem hagyja el a várost, teljesen alárendeli magát eme feladatnak, hogy a kutya jól érezze magát, és megfelelő, sőt azon felüli módon legyen babusgatva is.
Másfél hónap elteltével egy szőrhullató, bentlakó kutyánk lett, aki láthatóan elégedetlen az életével. De minket már nem ért több támadás.
korábban írtuk
Bent vagyunk. Mármint, itt lakunk, ide jövünk haza!
Az egy hónapig tartó csomagolás - szelektálás - sírva kidobás - nosztalgiázást követően a cuccokat behordtuk barátokkal a félig kész házba. Én azzal a meggyőződéssel cuccoltam, cipekedtem és szerveztem mindent, hogy én tényleg itt is fogok lakni ezután, az építés alatt levő házban. Abszolút mindenki komplett eszementnek mondott, és meg kell hagyni, kis távolságot tartva, hogy nagyjából igazuk volt – Zsuzsa házépítésének befejező része.
