Több mint egy éve óvodás lett a gyermekem. Beléptünk az aradi magyar oktatás zavaros tengerébe. Utunk nehézkesen indult, nem volt könnyű sem nekem, sem neki. Egy dolog azonban gond nélkül, szinte magától ment: az óvoda kiválasztása. Első perctől kizárólag a magyarra gondoltunk. S mivel nincs belőlük túl sok, alig négy-öt, szétszórva Arad különböző kerületeiben, egyértelműen a legközelebbire szavaztunk a párommal. Mostanra megszerettük, a napi menet rutinná vált. Hazudnék viszont, ha azt állítanám, hogy nyugodt vagyok. Sokszor kérdezem magamtól, hogy jó, jó, de mi lesz óvoda után. Igen, tudom, általános, majd középiskola, de lesz-e magyarul is? Leszünk-e még elegen hozzá?
Aztán jött egy véletlen találkozás.
Hétköznap délelőtt van Arad belvárosában. Napos szeptember vége. A nyári vakáció után végre megkezdődött az óvoda. A gyerek ott van, én itt. Felszabadultan sétálok haza, miután nyugodtan, egyedül intézhettem el a bevásárlást a piacon. Megpillantom az egyik szimpatikus román családot. Igazából csak az utcáról, a gyerekparkból ismerjük egymást. Édesanya az üzletben vásárol, édesapa kint várakozik két óvodáskorú gyermekével. Az egyik futóbiciklin, a másik pedáloson ül. – Nálatok még nincs óvoda? – kérdezem az édesapát. – Hát ők nem járnak oviba, és ameddig lehet, nem is fognak, válaszolja, a feleségem otthon foglalkozik velük. Majd megkérdezi, hogy nálunk mi a helyzet. Miközben az ovis tapasztalatokról mesélek, előkerül az édesanya is, és bekapcsolódik a beszélgetésbe. Csak úgy ömlik belőle a szó: Kipróbáltunk több állami óvodát is, de nem találtunk megfelelőt. Zsúfoltak, túl sok gyerek jut egy óvónőre, több mint harmincan járnak egy csoportba, na és az óvónők is abszolút inkompetensek. A fiam nem szerette, halálra unta magát, mert nem foglalkoztak vele.
Olyan szerencsések vagytok, hogy kevesen vagytok, mindenki mindenkit ismer, igen, így lehet meleg, barátságos hangulatot teremteni. Van egy barátnőm, akinek a férje magyar, ezért is magyar óvodába íratták a gyermeküket, és sokszor mesél az ovis otthonos légkörről.
Én csak állok és hallgatom. Tényleg így látnak bennünket? Tényleg mázlisták lennénk? Nem tudom a választ, olykor viszont érdemes nézőpontot váltani és észrevenni: a maroknyi is lehet jó, a kevesebb pedig néha több.
Kiemelt kép: Shutterstock
