Az aradi magyar közösségben jóformán mindenki mindenkit ismer. Ez jó is, meg nem is. A sok ismerős biztonságot adhat, sokszor otthonos kényelmet nyújt. Ugyanakkor unalmas, kiszámítható környezetet teremthet, amelyben alig várom, hogy történjen valami. És nem kell eget rengető dologra gondolni.
Az önismereti kérdések mellett a kíváncsiság is vezetett, amikor eldöntöttem, részt veszek egy csoportos pszichodrámafoglalkozáson. Van ilyen is szerencsére, méghozzá magyarul, ennek örülök is.
Középiskolai barátnőmmel érkeztem. Nem kevés izgalommal csengettem a tömbház kaputelefonján. A foglalkozásvezető az ajtóban várt. A félig nyitott ajtó résén megpillantottam egy ismeretlen szempárt. Mellette két ismerős arc, akikkel ugyanabba a középiskolába jártunk, csak más-más évfolyamon. Aztán újabb régi arcok jöttek: ismerős a magyar könyvesboltból, ismerős a magyar bulikról, ismerős a magyar suliból. Mindemellett a társaság fele az interjúalanyaim között már szerepelt, összegeztem magamban pillanatok alatt.
De lám, ott volt az az idegen szempár. És nem is akármilyen! Kíváncsiságot sugározva ragyogott. Teljesen felvillanyozott, pedig sokszor zavarba jövök az ismeretlenek előtt. De ezúttal annyira jó érzés volt megtapasztalni, hogy van olyan magyar ajkú, élénken csillogó szemű ember Aradon, akit még látásból sem ismerek!
Elsőre feltűnt, hogy jó pár évvel fiatalabb nálam, így nem találkozhattunk a megye egyetlen magyar középiskolájában, ha netalán oda járt volna. Ugyanakkor egy másik városban dolgozik, így még kevesebb az esély arra, hogy összefussunk. Elárasztott egy jó érzés, mert már-már csodás tapasztalás, igazi ajándék, amikor új arcot hoz elém a hétköznap az aradi magyar közösségben.
Az új találkozás valódi felfrissülést jelenthet egy olyan kisebbségi csoportban, amelynek tagjai egyre kevesebben vannak.
Kiemelt kép: Shutterstock
