Ilyen karácsonyunk sem volt eddig, és nem is hinném, hogy valaha még lesz! – Amelyet egy ilyen hosszú, ennyire alapos, a teljes udvart átmozgató tisztítás előzzön meg, nem lesz többet az én portámon, ezt garantálom nektek. Mostanig egy fia vas- vagy betondarab, sőt, elég valószínű, hogy kő sem maradt az udvaron! A cél érdekében szinte két hónapja már, hogy nap mint nap a napszámosokat szolgálom, lassan csak ezért élek, hogy ez a tisztulás végbemehessen.
Naná, hogy mindezt karácsonyi határidővel. Halaszthatatlan, kényszeresen az. Elképzelni sem tudnám, hogy magam, a házam ünneplőbe öltöztessem, de az udvaron rumli legyen. Vagy hogy a munkából valamit átörökítsünk a karácsony utáni időszámításba.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire él ez a szokás bennem, igény, vagy nevezze mindenki, aminek szeretné, hogy az ünneplést ténylegesen egy nagy rendezés (rendrakás) előzi meg. Vagy öregszem, vagy a ház elkészülte, a végre saját porta létezése hozta ezt ki belőlem. Hogy el akarom rendezni a dolgokat, önmagam védelmére. Magyarázom is: ha porszívózás közben, ugye, szegőléc hiányában nekilököd a gépet a falnak, hirtelen felszisszensz, hogy a fene egye meg, ez sincsen még elrendezve. Ezt megspórolnám, mert őrli az idegeket. Amiből lassan tényleg már nincs.
Tisztogatás közben találkoztam sok új területtel is, téglákkal, cserepekkel, újfajta ragasztókkal. Lett druzsbám és flexem is, kézigyalum, bővül a szerszámkészlet. A teljes házépítés alatt két új női példaképpel is bővült a palettám: a pálmát a gépkölcsönzőben dolgozó hölgy viszi.
Ő a gépek súlyát, méretét, működését annyira részletekbe menően érti és tudja, hogy simán bármilyen kinti munkálathoz gyors szaktanácsadásban részesít, kiszolgál és felpakolja az autódba. Mindezt öt percbe sűrítve, szünetek nélkül beszélve, eközben el is dönti, hogy neked mi lesz a jó. És nem erősebb testalkatú, mint én.
Második helyre az a hölgy kerül, aki a barkácsáruházban kiigazít a szegek méretével, felhasználásával, helyével, cserélhetőségével kapcsolatban,
és abban is segít, hogy az ezt vagy azt felfogni kiválasztott szeg, csavar megfelel vagy sem a célnak. Ha nem, rögtön ajánlja is a megfelelőt. Mindketten kedvesen, türelmesen, fáradhatatlanul.
Öröm volt megismerni őket, egy kis világ helyrebillent bennem,
és talán ezzel el is felejthetjük a sztereotípiákat. Én kismiska vagyok mellettük, pedig elég keménynek gondoltam magam. Képzeld el, amikor a saját házát rendezi, hát nem lennék ott építőmunkás!
De gazdagodtam kellemetlenségekkel is. Sokféleképpen megmutatkozik az ember, ha idegennel áll szemben. Ha csak érintőlegesen kell együttműködni, valamelyest könnyebb őszintén viselkedni. Ilyenkor mindenki épp olyan, amilyen igazából, nincs idő a pózolásra, nem tud a máz felkerülni még. Külön (több) tanulmányt lehet írni azokból a magatartási módokból, melyekkel az építkezés teljes folyamata során találkoztam.
Ki lehet jelenteni, hogy eddig én még ilyen emberekkel soha nem találkoztam, és egy újféle módját is megtapasztalhattam annak, ahogyan az ember a munkához viszonyul.
Hasonló fogalmak, mint igényesség, pontosság, precizitás, szépérzék… no ezek egyeseknek nem magától értetődőek.
De nem is igazán erről szeretnék mesélni, hanem arról, ahogyan most találkoztam először a kicsinyesség egy olyan változatával, amely amellett, hogy rosszindulatú, hát, enyhén szólva teljességgel értelmetlen, önmagáért létező pitiáner magatartás. Mondom is, mi történt.
Téglát keresünk, mert a régi házból fennmaradó nem lesz elég a terasz teljes felületére. Találunk, megegyezünk, odamegyünk. Egy üzemi épület lehetett valaha, elől egy irodában egy hölgy és ez a fazon, hátrafelé több fészerszerű épületrom, vagy tákolmány. Közben megkötve, egy tönkrement kutyaház előtt, a sárban egy kutya, persze rettenetesen ugat, mocsok, törmelék és csavarok, fóliák és valahol a keskeny udvar végében lerakva három raklapra a téglák.
A fazon ellenséges, már a telefonban mondja, hogy ő bizony nem segít felpakolni. (Ezzel ellentétben, másik helyen egy hölggyel ketten pakoltuk meg az autót). Rá se ránts! Nem tudok rájönni, hogy ő egy alkalmazott vagy a főnök maga, de nem szívesen lennék a kollégája, azt már érzem.
Számolja szakszerűen a téglákat, kijelenti, hogy nem szabad válogatni, ahogy jön, úgy vinni is kell, nem érdekli, hogy nekünk otthon féltégláink vannak már,
itt nem szabad válogatni. Számolja, többször is újraszámoltatja, hogy biztosan annyi tégla van ott, mint amennyit mondunk. Siessünk. Fázik.
Elmondja, hogy már nagyon megunta ezt a téglázást, nem akar ezzel többet foglalkozni. Nyűgös. Én is az vagyok. Szóval, siessünk, ne piszmogjunk. Közli, amikor már tele az autó, hogy irtó szerencsés vagyok, hogy előző este telefonáltam, mert – és nem fogod elhinni – azért kell sietnünk, mert hívott egy másik fuvart, azonnal itt van, és viszi el a többi téglát törmeléknek.
Itt azért megállhatunk egy pillanatra. Nehezen fogtam vissza magam, hogy ne üvöltsek és ugyanakkor ne robbanjon ki belőlem egy hatalmas röhögés. Én ilyet még tapasztaltam, ilyen konkrét tahóságot! Meggyőződésem, hogy ő meg egyáltalán nem érezte, mennyire képtelen módon viselkedett. Egy másik forgatókönyv szerint, ahogyan remélem, a legtöbben viselkednénk, másképp zajlott volna ez le. Mennyivel emberségesebb lett volna, ha felajánlja, hogy hú, szerencsétek van, hogy időben jelentkeztetek, pakoljátok meg a kocsit, vigyétek, amire szükségetek van.
Karácsony környékén igyekszik mindenki egy kicsit több megértést, szeretetet, együttérzést becsempészni a mindennapokba. Decembert szokták a szeretet és adakozás hónapjaként emlegetni. Remélem, és kívánom is nektek, hogy sokkal szebb ajándékban legyen részetek!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
