Szeretek a jó ügyekért kiállni

Határozott nő. Tudja, hogy mit akar, és azt ki is mondja. Élt Sepsiszentgyörgyön, lakott Kolozsváron, most Csíkszereda az otthona, de szíve csücske Homoródalmás, a 150 éves kőház, amit gondoz, s ahová egyszer hazaköltözik. A közösségi élet megtartó erejében látja a jövőt, nem az elszigetelődésben, az egymástól való elidegenedésben. Sándor Krisztinával beszélgettünk. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin júniusi számában jelent meg.)

– Több mint húsz éve, már az egyetemi évek alatt aktív résztvevője lettél az erdélyi magyar közéletnek. 2008-tól négy éven át a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor főszervezője voltál, most politikai programfelelőse vagy, nem utolsósorban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, megyei önkormányzati képviselő. Mi vezetett erre a pályára?

– Számomra természetesen alakult ez így, bár egyik tisztségre sem készültem tudatosan. Ha újra kellene kezdenem az életem, valószínűleg hasonló pályát járnék be. Diákként is aktív tagja voltam a közösségnek, nem elégedtem meg a tanintézet által diktált szigorú, merev keretekkel, bármennyi volt a házi feladatom, általában találtam valamilyen délutáni foglalkozást. Általános iskolásként kézilabdáztam, néptáncoktatásra jártam, majd az unitárius ifjúsági egylet volt az a hely, ahol nagyon jó baráti társaságra találtam. Innen pedig, szinte mondhatnám, egyenes út vezetett a közéleti szerepvállalásig. Itt, ebben az unitárius közösségben fiatal társaimmal együtt tapasztaltam meg, hogy mit jelent a rendezvényszervezés, a tervezés. Hetente találkoztunk, megbeszéltük, kinek mi a feladata, hova megyünk, mit szervezünk… Ez a tevékenység végigkísérte az egyetemi éveket is, csak akkor már az országos szervezetben. Meghatározó személyiség volt egyetemi éveim alatt Szabó László unitárius lelkész, az ifjúsági szervezet akkori elnöke, ma a Gondviselés Segélyszervezet vezetője. Vele kezdtem el dolgozni a kolozsvári központi irodában, majd elég gyorsan, egy éven belül, 2001-ben a szervezet alelnöke lettem, és ettől kezdve végül is folyamatosan valamilyen országos tisztséget töltök be.

– Tehát közösségi ember vagy, akinek fontos, hogy mi történik a környezetében élő emberekkel, és adott esetben tenni is akarsz, ha azt látod, hogy valami hiányos vagy nem megfelelően működik…

– Igen, szeretek olyan ügyekért kiállni és részt vállalni, amelyekkel, úgy gondolom, hogy jót teszek valakiknek, egy közösségnek. Gondolok itt általában az erdélyi magyar közösségre vagy akár annak egy kisebb részére. Mindig volt nyitottság bennem a közélet iránt. Középiskolás koromban a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákjaként rendszeresen olvastam a Háromszék napilap vezércikkeit, szerettem, érdekelt. A szüleimmel is rendszeresen beszéltünk az országban, a városban történő eseményekről, volt véleményem, és akartam tudni, hogy mások hogyan gondolkodnak. Nem véletlen tehát, hogy középiskola után a jogtudományok és az újságírás volt az, ami érdekelt. Végül pedig a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szereztem diplomát újságíróként, és ezzel párhuzamosan a politológián is.

– Mit jelent számodra a közösségért való cselekvés?    

Számomra a közösségben való lét és kiteljesedés, illetve annak segítése ugyanolyan fontos, mint a családi élet megélése, a barátokkal töltött idő. Kihívást nyújt ez a munka, ugyanakkor elégtételt és szembesülést is saját magammal.

Mindenkinek van feladata és felelőssége a saját közösségében. Ha nincs erre alkalmas szervezet, egyesület, akkor lehetőséget kell erre teremteni. Bármennyire is közhelyesen hangzik, évszázadokon keresztül a közösségeink tartottak meg itt magyarnak,

és ez tud fennmaradást biztosítani továbbra is ebben a kisebbségi létben.

– A környezetedben élő nők mennyire érzik magukénak ezt a feladatot?

– Régóta azt látom, hogy nagyon sok nő erőn felül vállal munkát a háztartás és gyermeknevelés mellett akár a vállalkozói szférában, civil szervezetekben, de a politikában is egyre inkább jelen vannak. Határozottan felfelé ívelő tendenciát látok a 10–15 évvel ezelőtti helyzethez képest. A közösségi tudat is még viszonylag jó a környezetünkben, bár mindig van fejlődési lehetőség, és résen kell lenni, mert a korszellem nem ennek kedvez.

Idén is, a tavasz kezdetén kifejezetten örömmel figyeltem, hogy milyen sok erdélyi településen szerveztek szemétgyűjtési akciókat. Az az igazság, hogy a közösség is sokat tehet azért, hogy hol, hogyan és milyen környezetben él.

– Milyen egy jó női vezető?

Ez elsősorban alkati kérdés. Amit közösnek látok mégis bennünk, nőkben, hogy céltudatosak vagyunk a munkában, s talán következetesebbek, szorgalmasabbak is, mint férfitársaink. A konfliktushelyzetekben készségesek vagyunk, a szervezet, a közösség érdekeit helyezzük előtérbe, és ezért gyakrabban vagyunk készek kompromisszumra, míg a férfiak több alkalommal konfrontálódnak, és a végletekig elmennek egy-egy vitában. Jobban törekszünk a tökéletességre. Lehet, ebben az is benne van, hogy nőként bizonyítani akarunk, de véleményem szerint erre a legtöbb esetben nincs szükség. Én soha nem éreztem azt, hogy kevesebbet érek egy adott helyzetben, mert nő vagyok. Egyenrangú félként végzem a dolgom, amit a tisztségem megkíván, és ez a hozzáállás a férfiakat is hasonló magatartásra készteti.

Szinte nem is tudok felhozni olyan példát, amikor hátrányát éreztem volna annak, hogy nő vagyok. Természetesen minden vállalt tisztségem elején bizonyítanom kellett, hogy képes vagyok betölteni azt a feladatkört,

amivel megbíztak, de ezzel mindenki így van. Érdekesség, hogy eddigi pályámon többször is úgy éreztem, hogy túl korán kerültem egy-egy komoly országos tisztségbe – s ráadásul első alkalommal nőként több esetben is –, amit akkor túl nagy feladatnak éreztem. Megbirkóztam velük, mára úgy tűnik.

– Sepsiszentgyörgyön nevelkedtél, jelenleg Csíkszeredában élsz, de hosszabb ideig laktál Kolozsváron is. A különböző térségekre más hagyományok, társadalmi modellek, kulturális élet jellemző. Milyen élmények, tapasztalatok maradtak benned az említett városokkal kapcsolatosan?

– Szerettem diák lenni Sepsiszentgyörgyön, jó volt a kulturális élet, színházba jártunk, néptáncra… Eszembe jut József Álmos egykori matematikatanárom, aki kiváló helytörténész. Mindig egy, a város, az ország életében aktuális témával indította az órát, rákérdezett, hogy hallottunk-e róla, mi a véleményünk, olvastuk-e az újságban. Ezzel telt az első öt perc, nagyon szerettem. Fontos dolgokat tudtunk meg a városunkról, és bár kamaszként én is elvágytam otthonról, mostanában nosztalgiával járom az utcáit, és örömmel figyelem a kulturális életet, a város szépülését. Kolozsváron tizennégy évet éltem, hozzászoktam, de nem lett az otthonom. Az egyetemi évek alatt az unitárius ifjúsági szervezetben, majd a Magyar Ifjúsági Tanácsban sok rendezvényt szerveztünk. Ezekkel együtt lehetőségem volt végigjárni Erdély városait – mindez nagyon sok élményt nyújtott, de már akkoriban megfogalmazódott bennem, hogy én mindenképpen haza akarok költözni Székelyföldre.

Csíkszeredában öt éve élek. Az első benyomásom az volt, hogy ez egy sportos város. Sokan bicikliznek, télen korcsolyázni, sízni járnak az emberek. Amióta itt élek, én is vásároltam kerékpárt, jól érzem itt magam. Csíkszék élhető, kellemes hely, szeretem a tájat, a borvízforrásokat s azt, hogy pár perc kerékpározás után kint lehetek a természetben. Amióta hazaköltöztem Székelyföldre, változatlanul csodálom a táj szépségét, amiben élhetünk.

– A szívedhez legközelebb mégis Homoródalmás áll…

– Édesapám szülőfaluja. Ott töltöttem a nagyszüleimnél a nyári vakációkat, sőt, ott kezdtem az óvodát is. Sehol nem érzem úgy otthon magam, mint a nagyszüleim udvarán, a házban, ahol egészen apró kislányként még totyogva követtem déd- és nagymamát. Hazaérkezem ide, nagyon jókat alszom, és itt tudok igazán megpihenni. A nagyszüleim 150 éves kőházát én örököltem meg, így már felelősséggel tartozom az épületért és az udvarért, idővel pedig szeretnék odaköltözni.

Hirdetés

– Öt éve élsz házasságban György Attila József Attila-díjas íróval. Olyan a házasélet, amilyennek elképzelted?

Erre csak valami köztes válaszom van. Szép esküvőnk volt. Sokat lehet ma párkapcsolati, pszichológiai témájú könyveket olvasni, ezeket magam is kézbe veszem, és vallom én is, hogy életünkben meghatározó az a családi minta, amit magunkkal hozunk otthonról. Ez érvényes a párkapcsolati mintákra is. Mivel én sokat voltam a nagyszüleimnél, úgy érzem, hogy az ő életvitelük is minta lett az életemben, a szüleimével együtt. Ehhez képest később mentem férjhez, mint ahogy egészen fiatalon terveztem, és még gyermekem sincs, bár szeretnénk. Egyébként a környezetemben lévő nők életében is ezt látom, hogy egyre később állapodnak meg, mennek férjhez. Ez lett az általános. Mi, akik a hetvenes-nyolcvanas évek környékén születtünk, kifogtuk ezt a társadalmi jelenséget. Én ma már ennek inkább a hátrányát érzem, mint előnyét. A mai nagyszülők már idősebbek, mint a mi nagyszüleink voltak, kevesebb az esély az együtt töltött időre az unokákkal, az erőnléte sem a szülőknek, sem a nagyszülőknek nem lehet ugyanaz…

– Későn vagy sem, de megtaláltad a társadat, még ha egy kívülállónak úgy tűnik is: merő ellentétei vagytok egymásnak.

Férjem íróként és emberként is egy sajátos, erős karakterű személyiség. Jó szellemi társai vagyunk egymásnak, és ez sok mindenen átsegít. A napi háztartási, illetve életvezetési szokásaink sok mindenben eltérnek egymástól, emiatt persze adódnak konfliktusok. Ritkán töltjük otthon és együtt a hétvégéket, mert általában akkor vannak a különféle rendezvények, amire én vagy ő, esetleg mindketten hivatalosak vagyunk. Néha kifejezetten jót tesz a külön töltött idő, ezt mindketten így látjuk. Amikor összeházasodtunk, mindketten tudtuk, hogy ki és milyen a másik.

Fontos, hogy Attila folyamatosan ösztönöz és támogat abban, amit végzek. Munkámban, közéleti tevékenységemben nem korlátoz, így szeretett meg és fogad el, amilyen vagyok.

– Attila szeret jókat főzni, jókat enni. Neked gyümölcs, zöldség vagy hagyományos, székely gasztronómia?

– Zöldség, gyümölcs. Szeretem a székely ételeket is, de úgy gondolom, hogy sokkal több zöldséget, gyümölcsöt kellene fogyasztanunk, úgy általában.

– Macska vagy kutya?

– Mindkettő. A terveink között szerepel, hogy Homoródalmáson lesz egy malamut kutyánk, de a macska sem maradhat el. Attila nagyon szereti őket, jelenleg is van kettő. Én nehezebben szoktam meg őket a tömbházban, de mára megszerettem én is őket.

– Türelmes alkatnak látszol. Mi hoz ki a sodrodból?

– Néha nehéz az olyan napokon is helytállni, emberek között lenni, amikor elvonultan, csendben esne jól a munka, az élet. Nem szeretem, ha fontos dolgokat akarnak elbagatellizálni, vagy amikor valaki nem őszinte. Bosszant, ha valaki elvállal valamit, de nem csinálja meg, vagy ha folyamatosan rá kell kérdezni egy-egy munka elvégzésére, mert másképpen nem halad. Alapvetően azonban, azt hiszem, és a visszajelzésekből is azt kapom, rugalmas és megértő vagyok. Néha túlságosan is. Ritkán veszítem el a türelmem, olyankor kiabálok. Ez van. Nem szeretem, de néha előfordul, hogy kijövök a sodromból. Persze ez otthon többször és könnyebben előfordul, hiszen az ember a szerettei körében ösztönösebben viselkedik.

Időnként elhatározzuk a férjemmel, hogy otthon nem beszélünk közügyekről, de ezt rendszerint nem sikerül betartani.

– Tavaly Zrínyi Ilona-díjjal tüntettek ki az erdélyi magyar közösségben tett szolgálatodért. Mit jelent számodra a szolgálat?

– Azt, hogy minden helyzetben nyitott vagyok a közösség igényeire és az ehhez igazodó megoldás megtalálására. Minden tisztségemet szolgálatként éltem meg, mindegyikben a lehetőséget láttam arra, hogy hasznos legyek a társadalom számára. Nem motivál az egyéni karriervágy, és azt sem gondolom, hogy pótolhatatlan vagyok. Ameddig hasznos egy-egy helyzetben a munkám, igyekszem azt tisztességgel végezni.

– Mivel töltődsz fel, mi nyújt számodra kikapcsolódást?

– Ha van olyan ritka hétvége, amikor péntek délutántól vasárnap estig nincs hivatalbeli programom, és jó idő van, akkor az a tökéletes, ha hazamehetek Homoródalmásra, és ott teszek-veszek a ház körül, élvezem a csendet vagy a barátok társaságát. Leginkább a barátaim és a családtagjaim körében szeretek kikapcsolódni. Olvasni is szeretek, főként téli estéken és esős időben, bár nincs annyi időm, amennyit szeretnék. Éppen most fejeztem be a Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezéséről kiadott könyvet, amit karácsonyra kaptam ajándékba. Az autóban utazás közben szoktam néha hangoskönyvet hallgatni, de ha útitársam van, akkor ezt felváltja a beszélgetés.

– Ha három tanulságot kellene kiemelned eddigi életedből, mi lenne az?

– Csak a következetes és kitartó munka hoz tartós eredményeket. A türelem rózsát terem – ez egy igen fontos közmondásunk, napi szinten érdemes gyakorolni. A harmadik tanulság pedig, hogy mindig érdemes várni egy-két órát, napot, éjszakát, míg egy felkavaró esetre, levélre vagy beszélgetésre választ adunk és/vagy döntünk.

Fotó: Mihály László