Decemberben egyhetes iskolai projektre készültünk, amelynek Gary Chapmann szeretet-nyelv elmélete képezte az alapját, és Szeretet7 volt a neve. A hét öt napját az egyik szeretet-nyelvnek szenteltük, és páros feladatokkal lehetett gyakorolni az adott szeretési módot. Tanárok is beszálltunk a játékba, párokat húztunk, hogy ki kivel végzi el a hét gyakorlatait. Igyekeztünk a diáktanáccsal úgy időzíteni, hogy ne is a nagy decemberi szerepléses, évzárós hajrába tegyük, amikor mindenkit kap el a gépszíj.
Mégis a türelmetlen túlterheltség ördöge észrevétlenül már november végétől bekúszott a tanáriba, osztályokba, lelkünkbe. Ez abban nyilvánult meg, hogy már a párhúzásnál összekaptunk. Pedig még csak akkor indult a java, amikor a párodnak hétfőn elismerő szavakkal kedveskedhetsz, kedden ingyenölelésre mehetsz egy piros blúzoshoz, szerdán beszélgetéssel tölthettek minőségi időt, csütörtökön szívességet kérhetsz tőle, pénteken megajándékozhatod őt. Ez nagyon szépen felépített projektnek tűnt, csak sokan azért izgultak, nehogy olyannal kerüljenek párba, akit neki nehéz lenne szeretni.
Ennek kapcsán befészkelte lelkembe magát a dilemma, hogy vajon lehet-e „kell”-re, elvárásra szeretni valakit.
A jézusi parancsolat is ott villogott benne, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, meg annak az emberi tehetetlenségnek, gyengeségnek is az érzése, hogy „de nem jön, nem érzem, nem tudom őt szeretni, pedig, ugye, kellene”.
A kisgyerek még tiszta: ha nem szeret valakit, lehet az egy bántó szülő, egy nyomulós nagynéni, egy sértő barát, kerek perec megmondja neki: téged nem szeretlek.
Ilyenkor a felnőtt szívéhez kap és letácsolja, hogy jaj, ilyent nem szabad mondani, milyen dolog ez? Nem lehetsz ennyire hálátlan, hát ő az apád, a nagyanyád, a barátod! De a gyerek nem érzi a szeretetet, azt érzi, hogy az a személy nem viselkedett vele szeretetteljesen, és ennek meglett a következménye, amit bátran fel is vállal. Mi elkendőzzük, illedelmesen mosolygunk, megteszünk neki ezeregy dolgot illemből, de már nem szeretjük.
Mihez kell bátorság vajon? Ahhoz-e, hogy meghazudtolva belső érzésünket ráerőltetünk magunkra hamis szeretet-álarcokat, és akkor is megpusziljuk, ha nem jön, ajándékot veszünk, pedig lelkünk mélyén érezzük, nem érdemli meg, de úgy illik, ez a szokás, balhé lenne. A szeretés két emberen múlik: ha úgy viselkednek velünk, hogy figyelnek ránk, érzéseinkre, hisznek bennünk, támogatnak, ha elesünk, akkor könnyű szeretni. Jön magától is az érzés. De ha nem, akkor szükségünk van valami többre, egy magasabb segítségre. Ez az akarata valami eszményinek, egy magasabb rezgésű létezés, amely segítségével látjuk, érezzük a másik hibáit, de tudjuk lelkünk mélyén, hogy van viszont benne egy rejtett, általa is elfeledett mag, ami mély emberi, szeretetre éhes, nemes megismételhetetlenség.
Feladatokkal indult a Szeretet7, szeretet-elvárásokkal, kisebb-nagyobb örömökkel, félig-meddig megoldott feladatokkal, de közben érezhetően egy oldottabb, figyelmesebb, kacagósabb hangulat lengte be az osztályokat, a tanárit. Mert a szeretés döntés is. Mindenek ellenére.
Kiemelt kép: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. januári lapszámában jelent meg.
