Telelés Abu-Dzabiban 3: Pláza és múzeum – egy nagy játszótér

Megy tovább az élet Abu-Dzabiban: mivel vihart jeleznek, Gereöffy Andrea gyerekeivel a biztonságos bevásárlóközpontot, múzeumot választja. Nem szokványos közösségi helyek ezek, a párhuzamok és különbözőségek (vagy fordítva) elindítanak egy gondolatot. Szerzőnk vakációja itt végéhez érkezik.

Rossz időre ébredünk. Hajladoznak a pálmafák a szélben. Az ablakból alig látni valamit, ködszerű homályban hever a város. Az erős szél itt általában homokvihart jelent. Tanácsos bent ülni. Azaz remek alkalom kipróbálni, amit itt mindenki csinál: meglátogatni egy bevásárlóközpontot. Homokvihar vagy hőség: sokszor van itt olyan időjárás, amikor nem szívesen ülnek kint az emberek. A nagyáruházak számítanak itt csöppet közösségi térnek, és itt szerveznek hétvégente különféle attrakciókat is.

Ahová mi megyünk: plüssmamut-kiállítás van, mégpedig mozgó kivitelben. Bent lufikat árulnak, van nyalókás- és persze fagyisstand, és megy körbe a kisvonat. A bevásárlóközpont vidámparkjában kötünk ki végül, a gyerekeim még nem láttak ilyent. Tátott szájjal nézik a különböző színekben villogó ringlispíleket. Szerencsére még azt sem értik, hogy a csillogó hintóba meg versenyautóba ha zsetont dobunk, az elkezd mozogni meg burrogni. 

Szerencsések vagyunk, mire eljátsszuk a zsetont, a hajvágás is megtörténik.

Ez is a beltéri vidámpark része: gyors iramban, versenyautóban ülve, egy képernyőn rajzfilmet csemegézve vágják a haját a gyereknek.

Mivel maradt a rossz idő, másnap is beltéri örömök várnak: egy egész napot töltünk a Louvre Abu Dzabi múzeumban. Figyelemre méltó már a múzeum épülete is: az arab házakra emlékeztető kocka alakú csarnokokat beborítja egy nagy, árnyékot adó tető, amin átszűrődik a fény: a beduinok házán a pálmatető is hasonlóan engedi be a napsugarakat. Nagyon tetszik a kiállítás alapkoncepciója:

nem földrajzi régiókra osztja a kiállításokat, hanem a közöset keresi az emberi civilizációkban, hitekben, kultúrákban.

Például egymás mellé állítja a francia balerina, a kínai és az afrikai táncosnő szobrát. Vagy megmutatja, hogyan inspirálják a görög szobrok redői a hindu istenségek ábrázolásait. Vagy egymás mellé állítja egy kínai és egy indiai Buddha-szobor fejét: hasonló belső mosoly, más arcvonások. A fényt is megjelenítik az egyik teremben: örökmécses a templomokból és mecsetekből, de megtudjuk, hogy a Buddha-szobrokat is azért festik gyakran aranyra, hogy visszaverjék a fényt.

Gyerekeknek való múzeumrészt is találtunk, ahol kötélhágcsón mehettek egyik emeletről a másikra. Vagy digitális alkalmazáson kiválasztva felpróbálhatták a festményeken is látható korabeli ruhákat.

Az utolsó napokban aztán visszaköltözünk a tengerpartra, parkokba és játszóterekre.

Kissé magányosnak éreztem magam ezeken a helyeken mint anyuka. Úgy tűnik, minden öt éven aluli gyerekre Fülöp-szigeteki dadus ügyel. Ő hajtja a hintáját, ő szaladgál utána. Nem mintha különösebben irigyelném.

Megértem én a pihenés szükségességét. Két kisgyerekkel lenni eléggé extrém sport, és én is néha könyörögve kérem attól, aki épp akad, hadd léphessek le egy órára.

Hamarosan utazunk vissza a télbe. Sokak számára nem „normális”, hogy valaki elhúzzon a tél elől melegebb vidékre. Pedig mondhatom, jó érzés. És miért is ne? A falak a fejünkben vannak, mondják sokan, sok helyen.