A madárfészkek épp oly változatosak, mint maguk a madarak. Van akkora gólyafészek is, hogy a csűrtetőt benyomja, ám a szürke légykapó madárnak a fészkét egy ribizlibokor is elrejti. Nem tudom megmondani, hogy az állatoknak és a madaraknak van-e jellemük, sőt, már azt sem tudom, hogy az emberi jellem kategorizálható-e. De azt tudom, hogy
életünk alapigényei több szinten azonosak az állatokéval. Nekünk is szükségünk van fészekre.
Egy biztonságos helyre, ahol az életet a magunk képességei szerint átadjuk.
A templomtorony előtti villanyoszlopon egy hatalmas gólyafészek szürkéllik. Március végén megérkezett a gólyapár, s mára már két kisgólya nyújtogatja a nyakát a fészekben. Esténként, mintha esti áhítatot tartanának, körbeállják a fészket, kelepelnek, s sziszegő-surrogó hangkavalkádot keltenek. Aztán sötétedés után elcsendesednek ők is.
Sokszor eljátszom a gondolattal, hogy
ha madarak lennénk, vajon melyikben testesülne meg leghitelesebben emberi jellemünk?
Hűséges, mint a gólya, méltóságos, mint a varjú, gyűjtögető, mint a szarka, barátságos, mint a fecske, bitorló, mint a kakukk, tolvaj, mint a gödény.
Merem hinni, hogy van egy isteni rend, ami megfellebbezhetetlen, olyan törvényszerűség, amellyel kár harcolni, fölösleges azt remélni, hogy megváltozik. Annál inkább javunkra válik, ha felismerjük ezt a rendet és alkalmazkodunk hozzá.
A kakukk soha nem fog fészket rakni. Egy gólya nem fog fecskét választani párnak. A szarka nem eszik békát.
Évezredek óta írják és újraírják az állatmeséket, hogy tükröt tartsanak nekünk, embereknek. Kr.e. a 7. században már leírta Ezópusz (Aiszóposz), aztán magyarosította és keresztényiesítette Heltai Gáspár Kolozsváron, majd franciásította La Fontaine, és folytathatnánk.
Csak azok hirdetik ma is a viszonylagosság eszméjét, a „semmi se szent”, „van az a pénz” farkastörvényét, akik hajótöröttjei a meg nem becsült életnek.
Mint egy ragyogó farktollú páva hirdetik: legyőztük a világot, legyőztük Istent. De miközben azzal dicsekszenek, hogy feljutottak az önmegvalósítás csúcsára, mint a páva, földhöz vannak ragadva, mert a fényes farktolluk – a legyőztük az Istent nagy hite miatt – röpképtelenek.
Megnyugszom,
a madarak sem jobbak nálunk. A kakukk – mindenki tudja – lop.
A gödény/pelikán bizonyos fajtája nem halászik, hanem elveszi a halat más madártól. Tolvajok, kizsákmányolók, szemfényvesztők, gyilkosok.
Mégiscsak az ember a teremtés koronája. Ő lehetne a legigazabb, ha az akarna lenni. Fészket rakhatna. Olyat, ami neki való. Egy fecskének nem kell gólyafészek, elég neki az eresz alatti meleg lakhely.
Jó lenne, ha az ember is megelégedne azokkal a határokkal, amelyeket teremtettsége révén kapott, és nem a törvényszerűségeket-, és nem Istent akarná legyőzni, hanem saját tudatlanságát és érzéketlenségét.
Tudja-e a kakukk, hogy ő egy bitorló? Tudja-a a gödény, hogy ő egy tolvaj?
Tudja-e az ember, aki elveszi, feldúlja, kifosztja, kizsákmányolja a másét, hogy mit tesz?
Tudja-e az ember, hogy mi a rossz, amit megtesz, és átérzi-e, hogy mekkora fájdalmat okoz ezáltal embertársainak? Tudja-e, érzi-e?
Én már nem tudok jegenyefára mászni. De van madárfészek az eresz alatt, a ribizlibokron, azokban gyönyörködöm. Azt a ribizlit, ami a fészket rejtő bokron terem, nem szedem le, mert tudom, ha leszedném, a légykapó madár fészke szétesne. Nem akarok fészekdúló lenni. Tudom, hogy a fészekdúlás rossz. Elrontani madarak és emberek fészkét, rossz dolog. Érzem, hogy fájna, nekem is fájna, ha fészkemből elkergetnének, ha kitúrnának az otthonomból. Tudom és érzem. Ezért van több felelősségem, mint a kakukknak vagy a gödénynek.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Minden kis patak az óceánt gyarapítja – még akkor is, ha nem ismerik a nevét
Vannak olyan kicsi székelyföldi falvak, amelyekre több száz éves templom vigyáz. Ilyen kicsi, létszámában és kiterjedésében is jelentéktelen falu Homoródszentpéter. Ám templomának legrégibb kövei bizonyítottan nyolc évszázad hitéről vallanak.
