Tompa Gábor: Hit helyett profit meg kamat

Először 2014-ben lapozhatták fel az olvasók Erdély női magazinját, a Nőileget. Hónapról hónapra számos olyan embert szólaltattunk meg, kinek munkája, hitvallása figyelemre méltó, életpályája példaértékű. Mi történt velük azóta? – erre vagyunk kíváncsiak Nosztalgia-sorozatunkban.

Négy éve novemberben egy nemzetközi hírű erdélyi rendező, Tompa Gábor volt a címlapunkon. A Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója jelen sorozatunkban a 18. UTE FEST-ről – az Európai Színházi Unió éves fesztiválja, melyet szintén ő igazgat –,  mai értékekről, életről, színházról beszélt és közben az is kiderült, ha egy másfajta játékról kérdezzük, akkor a válasz ezúttal is: tenisz.

– A november 30-án lezárult UTE FEST kapcsán kérdem, hogy az európai színházak milyen üzeneteket tartottak fontosnak átadni bemutatott előadásaik révén?

– Először is nagy dolog, hogy 11 év után újra tudott indulni ez a fesztivál, ami 2008-ig Európa színházi és kulturális életének legkiemelkedőbb eseményei közé tartozott. Azóta átalakult kicsit az unió, néhány színház távozott, mások jöttek 16 tagszínház van jelenleg, és rendkívül örülök annak, hogy sikerült nagyon nehezen összekaparni azt a támogatást, ami lehetővé tette ezt. Úgy gondolom, hogy létezik továbbra is európai kulturális identitás, ami nem egyfajta színházat, vagy egyfajta arcot, hanem nagyon sokfélét jelent – valahogy mégis a keresztény kultúrának vagyunk örökösei. Úgy látom, ezek a színházak olyan kérdésekkel próbálnak foglalkozni, amelyek égetőek az európai társadalomban, amelyeknek valahogy közük van ehhez az európai keresztény kulturális identitáshoz. Kolozsváron, ahol 2005-ig egyáltalán nem, vagy csak elvétve játszott külföldi vagy európai színház, az Interferenciák (Nemzetközi Színházi Fesztivál, szerző megj.) révén az emberek megszokták, hogy folyamatosan jelen vannak a haladó tendenciái az európai vagy világszínháznak, s ez nagy lehetőséget ad arra, hogy a kolozsváriak, a különböző társadalmi, etnikai csoportok gyakrabban találkozzanak, több eszmecserét folytathassanak egy olyan világban, amelyben a diskurzusok rendkívül ideologizálódtak és nem igazán vannak párbeszédek.

Veszélyben van ma a keresztény kultúra?

– Én nem a külső veszélyt látom nagynak. Lényeges, hogy az ember hogyan ismeri meg és hogyan viszonyul saját hagyományaihoz. Hogy továbbgondolja, vagy vitatkozzon róla, ahhoz elsősorban meg kell mélyen ismernie a hagyományait. A jelenlegi felületes oktatásban, az egyre inkább digitálisan is manipulált világban nagyon sok az a negatív üzenet, mely szinte sugallja azt, hogy a fiatalság összetévessze a hitet, a vallást az egyházzal mint intézménnyel, annak múltbeli vagy jelen idejű félrecsúszásaival, bűneivel. Utóbbi intézménynél is megtalálható az emberi gyarlóság, senki nem tudja ezt kikerülni. Csakhogy azt gondolom, hogy ma van egy olyan tendencia – és ezt látom abból is, hogy az Egyesült Államokban sok időt töltöttem – hogy a keresztény kultúrát, mint valamilyen pejoratív fogalmat kezelik és megpróbálják elbagatellizálni. Én ezt nem tartom olyan borzasztónak mindaddig, míg az iskolákban és családokban kellően odafigyelnek arra, hogy ne a tudatlanság iskoláját járják ki a fiatalok, hanem felkészüljenek, megismerjék a világot. Gondoljunk csak a képzőművészetre, irodalomra, szinte lehetetlen megérteni a biblia ismerete nélkül. Mindig azt kell megvizsgálnunk, hogy nekünk mi a szerepünk ebben, nem érdemes újjal mutogatni külső erőre, hanem nézzük meg, hogy mi a feladatunk. Isten helyét, a hitet, főleg a nyugati kultúrában, felváltotta a profit meg a kamat. És azt gondolom, hogy ennek igazából nagyon hosszú és traumatikus lejárata lesz. Ugyanakkor kell hogy legyen megoldás, például ha a monetáris rendszert más váltja fel. Azt gondolom, hogy a globalizációnak vannak előnyei is olyan értelemben, hogy benne könnyebben közeledni tudnának az emberek mindenféle szempontból. De mégsem ez történik, hanem inkább olyan rabszolgaságba hajtja ez a világ az embereket, ami ugyan a szabadság látszatát kelti, de közben teljes függőséget, ellenőrzés alatti létet jelent.

– A laikus azt gondolná, én is akár, hogy egy olyan elismert és aktív alkotó, mint ön, csak a szakmának, a színháznak él. Mennyiben tévedünk, vagy van igazunk?

– Hát, szándékomban semmiképpen nem áll csak ennek élni. Az biztos, hogy ha az ember ezekkel a művészeti ágakkal foglalkozik, az teljes embert követel. Tehát színházat nem lehet csak teljes emberként művelni, viszont nekem rendkívül fontos a család, a gyerekek, hogy jelen legyek az életükben. És igyekszem jelen lenni, de sok is a tennivalóm, sok a mulasztásom is. Három gyerekem van, nagylányom, Eszter színész, Münchenben él, gyereke van, tehát így unokám is van. Ő Benedek és öt éves. Ábel fiam a Liszt Ferenc Zeneakadémián karmesteri szakra jár, legkisebb gyerekem, Sára, a kolozsvári zenelíceum hegedű szakos diákja. Mindenkinek megvan a maga programja is, azonban megpróbálok olyasmiket összehozni, minek köszönhetően együtt vagyunk. Édesanyám Marosvásárhelyen él, kilencven évét töltötte be, sajnos sok lelkifurdalásom is van, hogy nem vagyok ott eleget… Végső soron az élet fontosabb mint a művészet utóbbi pedig az éltre való reflektálás függvényében fontos. Nyilván az egész világ és a társadalom is rendkívül fontos. Nálam a sorrend a családdal kezdődik.

– Milyen apa ön? Terelgette a művészetek felé a gyerekeit, vagy ők maguk mentek ebbe az irányba?

Terelgettem, de inkább a műveltség felé. Afelé sajnos, amit az iskolák nem igazán nyújtanak, afelé, amit régen általános műveltségnek mondtak, ahol minden tantárgy egyformán fontos, ahol minden mindennel összefügg.

Tompa Gábor az idei, 12 napos UTE FEST-en

Azt gondolom, hogy egy felkészült, művelt ember jobban tájékozódik, nem téved el annyira a világban, és nehezebb manipulálni. Minderre nagy szükségünk van. Egy alkotó, egy komoly művész nem lehet szakbarbár, hogy semmi egyébről nem vesz tudomást. Kihangsúlyoznám, hogy fontos, hogy értelmiségi életet éljünk. Azt látom, hogy a világban van egy deintellektualizálási tendencia, aminek jó ellenállni, különben nagyon nagy bajok lesznek. Tizenhárom évet tanítottam az Egyesült Államokban, sokan látogattak meg és gyakran kérdezték, hogyhogy nem használok GPS-t. Mondtam, hogy megtanultam én a földrajzot, mert volt egy nagyon jó földrajz tanárom Marosvásárhelyen a Bolyaiban, Győri Béla bácsi, és ő követelte, hogy fejből tudjuk a fővárosokat, de kisebb városokat is, azokat pedig a térképnek hátat fordítva is meg kellett tudni mutatni. Ezeknek a nagyon szigorú tanároknak hálás vagyok, sokkal inkább, mint azoknak, akik engedik, hogy a tanulók megússzák… Hogy valahogy majd lesz. Ezt próbálom is átadni a gyermekimnek. De értelmesek ők annyira, hogy megértik, hogy nem a holnapi ellenőrzőre vagy dolgozatra készülnek, hanem az életre. Alapok nélkül ugyanis nem lehet építkezni.

– Kíváncsi vagyok, milyen jó könyvet olvasott legutóbb?

Hirdetés

Rendkívül jókat, hogy csak az utolsókat említsem: Vida Gábor Egy dadogás története című, rendkívül jó regényét, Bodor Ádám Sehol című novelláskötetét, amit a szerzőtől kaptam nemrég, meg egy nagyszerű költőtől, akiről tudtuk, hogy nagyszerű, de rég nem olvastam tőle, megvettem most Budapesten, ez a Gergely Ágnesnek Még egyszer Firenzébe című letisztult líráját, no meg új színműveket. Ezt is megpróbálom a gyerekeknek átadni, lehet, idegesítő vagyok ezzel, hogy próbálom sarkallni arra, hogy meg kell tanulni a gyorsabb, nagyobb ritmusú olvasást és időt kell szánni rá. Mert nem lehet, hogy elkezdünk egy nagyobb regényt, például Thomas Mann Varázshegyét, amit kiválónak tartok, tehát nem lehet két hónapon át olvasgatni, záros határidőn időn belül kell ezt… Közben folyamatosan úgy érzem, hogy hátrányban vagyok, de végül szelektálni is tud az ember, meg visszatérni olvasmányaihoz. Az erdélyi magyar irodalomból is szívesen olvasok, vagy a magyar költészetből Arany János és Pilinszky János verseit. Avagy kortárs irodalmat is. Hiszen, amikor a fiatalok bekerülnek az egyetemre, ez áll közelebb hozzuk, és ez is fontos.

– A fontos, de könnyű dolgokra térve kérdezem: kávé vagy tea?

Igyekszem kevesebb kávét inni, de jobban ízlik, mint a tea.

– Társasozás vagy tenisz?

Tenisz, a tenisz a nagy szenvedélyem. Játszom is és sok versenyre is járok nézőként.

– Sör vagy bor?

Bor. Keveset belőle, ezért van sok ital otthon.

Ha valamit megváltoztathatna az életében, mi lenne az?

Megpróbálnék többet jelen lenni a szeretteim, rokonaim, barátaim életében.

Fotók: Biró István/huntheater.ro