Mesterségem címere Török Zsuzsa, állatkerti gondozó: Olyan gyorsan futok, amilyen gyorsan kergetnek

Minden majmot ismer a Marosvásárhelyi Állatkertben, ez a hely a második otthona. Kistigriseket is nevelt már, a majmok a kezéből esznek, bár az is előfordul, hogy megharapják őt. Egy ilyen kellemetlenség viszont rögtön feledésbe merül, ha testközelből láthatja, ahogy egy kisállat világra jön. Lassan harminc éve dolgozik állatkerti gondozóként, és még mindig szívesen megy vissza dolgozni egy nyaralás után.

Szeretek az állatkertbe járni. Régen egyedül vagy a párommal, ma már a gyermekemmel sétálunk itt. Sokszor elgondoltam, milyen vagány lehet egy ilyen helyen dolgozni. Biztos van benne veszély is, de micsoda érzés lehet közel kerülni a vadállatokhoz, szemtől szembe kerülni egy kisoroszlánnal, enni adni a majmoknak, megsimogatni az elefántot vagy a zsiráfot. Most sikerült egy kicsit a kulisszák mögé lesni, és olyan oldalról megismerni az állatkertet, ami csak azoknak adatik meg, akik a háttérben dolgoznak. 

– Van-e kedvenc állata az állatgondozónak?

– Én főként a majmokkal foglalkozom, lassan 29 éve, de mindegyik állatot nagyon szeretem. Mégis azt mondhatom, teljesen helytelenül fogalmazva, hogy van legkedvencebb. Tudod, mindig az idősebbet, a beteget szeretem egy kicsivel jobban, azt, aki több segítségre szorul. Van egy 28 éves közönséges makákónk, Csipikének hívjuk. Ő a mindenem. Nem fog sokat élni már, készülünk rá lelkileg, hogy lassan el kell köszönni tőle.

– Ilyen közel kerül az ember a gondozott állatokhoz?

– Igen. És talán az a legnehezebb ebben a munkában, amikor elpusztul egyikük. Szerencsére már nem kólint annyira főbe, mint régen. A vadállatok nem engedhetik meg maguknak, hogy sokáig betegeskedjenek. Nagyobb stressz nekik, ha egy kis baj okán kiválasztjuk a családból, mint maga a betegség. Meg kell várni azt a pillanatot, amikor tényleg orvosi beavatkozásra van szükség. És biza van olyan, hogy egyik napról a másikra elpusztul egy állat. Reggel holtan találjuk, és az nagyon megvisel minket. Csipikénél készülünk erre, bár attól nem lesz könnyebb, de jobban elfogadjuk. Nehezebben viseljük, ha fiatal egyed pusztul el.

– Elmeséled, hogyan kerültél ide?

– Gyermekkoromban „romlottam el”. Sokat voltam Kalotaszegen a nagymamámnál, ahol imádtunk csatangolni az unokatestvéremmel. Ha rossz idő volt, kézimunkázni, gyöngyöt fűzni kellett, azon kívül miénk volt az egész falu. Volt egy csizmadia, aki hályogkovács módon mentette a reménytelen, beteg állatokat. Egyszer elpusztult egy koca és 9 kismalacot hagyott maga után. Lemondtak róluk. Ő pedig azt mondta, hogy felneveli a kismalacokat.

Emlékszem arra a háromlábú zöld székre, amire engem és az unokatestvéremet leültetett és megmutatta, hogy csípjem a két térdem közé a kismalacot, és a fruktós üveg végén ott volt a cumi, és hogyan kell megetetni. 

A kismalac csoda szép volt, rózsaszín, puha, mégis izmos kis állatka, és én adhattam neki enni. Ott végem volt. Elvarázsolt teljesen.

Később, a szüleim reménykedtek abban, hogy tovább fogok tanulni, a biológia irányába próbáltak terelni, de engem a gondozás érdekelt. Az, hogy lássam, amit ma csinálok, annak milyen gyümölcse lesz holnap, vagy ne adj Isten, milyen rosszat teszek vele. A vadállatok pedig különösen érdekesek. Például kistigrist nevelni, vagy kisbaglyot, aki fél órája kelt ki a tojásból. 

– Emlékszel az első napodra is, itt az állatkertben?

– Igen. Nagyon nagy félelem volt bennem. 18 éves voltam, és nagyon meg voltam ijedve. Az első hónapban nem is nagyon láttam állatot, mert a rácsok festésével foglalkoztunk (nevet). Arra emlékszem, hogy sokat fájt a talpam, mert létrán álltunk egész nap. Azt sem értettem, hogy akkor ez most mitől állatkert. Aztán persze kialakult. Mi tulajdonképpen mindennel foglalkozunk. Nagyon változatos munka ez.

– Hogyan néz ki egy napod? Amikor telefonon egyeztettünk, akkor például épp talicskáztál.

– Igen, abban a szép sárga talicskában szállítjuk az ételeket. Nagyon jó találmány. Ma már azt is tudom, hogyan kell úgy megpakolni, hogy ne fájjon az ember dereka. Reggel 7-re jövünk dolgozni, és este hétig vagyunk itt. Ez így nagyon jó, mert van idő az állatokkal is foglalkozni. A takarítás és az etetés mindennapos. A majmoknál a ketreceket ki is mossuk, és ez bizony időigényes, mert például tehéntúróval festenek a falra, mindent szétdobálnak. Van idejük erre, unatkoznak. Naponta többször érkezik ételszállítmány, amit kiválogatunk, elhordjuk, felporciózzuk, előkészítjük. Mi magunk készítünk például tehéntúrót a majmoknak. Néha dióbelet keverünk hozzá, és akkor diót is kell törni. Szóval van munka. Persze látszik a majmokon, ha tehéntúrót ettek, mert aznap délután mindegyiknek fehér a pofája. A kötelező dolgokon kívül pedig van az, amit szívből teszünk: barkácsolunk nekik újabb mászófalat, lengőhintát, játékszereket. 

– Hogyan fogadják az új berendezéseket?

– Nagyon figyelnek, megvizsgálják fentről, oldalról, minden irányból, megnézik merre van a menekülő útvonal például, és aztán kipróbálnak mindent. Ezek arra is jók, hogy mozogjanak, mobilitásukat megőrizzék. És játékokat készítünk nekik, lefoglaljuk őket.

– Milyen kapcsolat alakul ki a gondozó és az állatok között? Mennyire fogadják el a gondozókat a vadak?

– Mi vagyunk a szükséges rossz. Persze megszeretnek, örülnek nekünk. Néha olyan dolgokból látom ezt, ami egy laikusnak talán fel sem tűnik. Ismernek minket, civilben is kiválasztanak a többi ember közül. De nem mindig örülnek nekünk. Például, ha beteget kell kiválasztani a családból, akkor egyenesen megorrolnak ránk. És azt is tudják, hogy lehet hülyét csinálni az emberből… Azt elmondhatom, hogy minden állatnak saját egyénisége van, családon belül is, nemhogy fajtán belül.

– Mi a legszebb emléked az elmúlt évekből?

Hirdetés

– A tigrisnevelés. Az az érzés, amikor félórás tigriskölyköt tartasz a kezedben, és gondolkozol, hogy most mit kell csinálni. Mímelni kellett azt, ahogy az anyatigris nyalja kicsinye hátsóját ahhoz, hogy vizelni tudjon. Ezért melegvizes, nedves ronggyal törölgettük még négyhónapos korában is, mert nem volt hajlandó magától, bár akkora volt már akkor, mint egy bernáthegyi. 

Van ebben kihívás is, de kell az adrenalin. Nem lehet minden nap ugyanazt csinálni. 

Egyszer multivitamin tablettát kellett beadni a tigriskölyköknek. A kolleganőmmel ketten mentünk be hozzájuk, beöltözve, védve mindenhol, ahol vénák vannak, hogy elkerüljük a sebesüléseket. Nehéz volt akkor már a földön tartani őket, birkózni kellett velük. Ők játszottak, de amikor a karmával elkapta a kabátom gallérját, szállt ki belőle a tollpihe. Szóval kellett vigyázzunk magunkra. De én szeretem ezeket a kihívásokat. Elmondhatom, hogy még mindig szeretek visszajönni szabadságról dolgozni. Vannak rossz napok, persze, de imádom a munkámat.

– Veszélyes szakma ez, sokak szerint talán nem is nőnek való.

– Nem érdekel. Veszélyesnek viszont veszélyes, még a majmokkal is, hisz kicsi majom kicsit, nagy majom nagyot harap. Nagyon opportunisták: ha megéri nekik, nagyon kedvesek, aranyosak tudnak lenni, de ha nem, akkor kitépik a hajadat is.

– Volt ilyenre példa?

– Persze. Sokszor megharaptak már, de hozzá kell tennem, hogy mindig mi vagyunk a hibásak. 

– Van valami, amit az évek során az állatoktól tanultál?

– A kötődést tisztelem bennük a legjobban. Ahogyan segítik egymást, például az anyát szülni. Olyankor az egész család odateszi magát: körbeveszik, melegítik, felnyalják a vért, az anya megeszi a placentát, aztán körbeveszik a kicsit, melegítik, teszik a dolgukat. 

Van olyan, hogy összevesznek, nagy visítozás, csetepaté, rázzák az ágat, mert aki a hangosabb, az az erősebb, de amikor baj van, akkor mindenki odaáll.

Szeretem, ahogy biztatják egymást, tanítják a nagyobb kölykök a picikét fára mászni. A kicsi fut a nagyobb tesók után, az anya rendet tesz, ha civakodnak – néha annyira emberi, de mégsem az.

– Miben nyilvánul meg bennük a vadság?

– Elmesélek egy történetet a tigriskölykökről, amelyeket mi neveltünk fel, folyton velük voltunk. 11 hónaposak voltak, amikor elvitték őket. Bementem hozzájuk, hogy elbúcsúzzam, és sírtam. És talán megérezte a gyengeségemet, elkapta a kezemet – meg is van a nyoma -, és kezdte ropogtatni ezeket a vékony csontokat. Közben néztünk egymás szemébe. Az a gyönyörű nagy sárga macskaszem összeszűkült, és két vonallá változott. Átment vadállatba. 

Tudtam, hogy most már baj van. Orrba vágtam, amitől meglepődött, kifeszítettem a száját, kivettem a kezem és kislisszoltam. Mindez persze pár másodperc alatt történt. Azért reszketett a lábam.

De struccal is gyűlt meg a bajom. Egy látogató bedobott a kifutóba egy nejlont. Átmásztam a kerítésen, hogy kivegyem, de észrevett a kakas, és kezdett felém futni. Szerencsére gyorsabb voltam. Mondtam is a fiamnak, aki csodálkozott a gyorsaságomon, hogy olyan gyorsan futok, amilyen gyorsan kergetnek (nevet). Azt hiszem, a mi munkánkban az egyik legfontosabb szabály, hogy nem szabad kiengedni semmit a ketrecből. Nem történhet meg, hogy egy állat elszabadul.

– Mikor a legszebb az állatkertben?

– Reggel szeretem a legjobban, amikor ordítanak a madarak, mert az már nem éneklés (nevet). A tó fölött kel fel a nap, és besüt az ágak között. Annyira szép és olyan szerelmes akkor minden madár, s mindegyik ki kell kiabálja ezt, a kakasok kelletik magukat a tojónak. Az oroszlánok még szaladgálnak a kifutóban. Pezseg az élet reggelente. 

Az elmúlt időszakban volt nagyon érdekes, amikor nem voltak látogatóink. Tele volt vadrécével az egész sétány. A járdán sétálgattak, mindenki ott totyorászott, és nem a fűben. Olyan békesség volt itt. Abszolút érezték az állatok is, hogy nem jönnek látogatók. Meg lehetett nyugodtan figyelni őket: hogy ki hol alszik, ki melyik bokorban bújik el.

– Úgy veszem ki a szavaidból, hogy nem is dolgoznál másol…

– Nem. Bár egyszer szinte elcsábultam egy gyermekotthonba, de végül nem szántam rá magam. Nem tudnám elviselni, hogy nem tudok mindenkit megmenteni. Szeretem a munkámat, bár olyan karizmom van, hogy pántos ruhát nem tudok viselni, de legalább a hátizsák jól megáll rajta túrázás során. Szerintem ez a világ legszebb munkája.