Tudnom kellene ismét választani

Nehéz nem a fennálló, karanténos, vírusos létről írni, hiszen mindannyian nyakig ebben élünk, emiatt sokunknak változott meg az életmódja, ha nem a világszemlélete. Emiatt naponta többször is még egy kis türelemért fohászkodunk. Vagy hátha csak a prioritások tolódtak el, helyet cseréltek, és minden megmarad(hat).

A prioritások eltolódása, illetve az egész napos anyaság és háztartásbeliség magával hozta a mi életünkben azt a dilemmát is, amivel legerősebben eddig az első terhességem híre kapcsán szembesültem: gyerek vagy karrier? Család vagy egyéni út? Miből mennyit? Merre tovább? Mi tesz majd boldogabbá? Melyik hozza el a teljesség érzését? Vajon akkor hiába tanultam és törtettem? Ennyi volt? 

A kortársaim, az egyetemi társaim közül kevesen választották harminc alatt az anyaságot. Inkább önmegvalósítottak. Haladtak előre a kiválasztott szakmájuk útján. Haladtam én is, szépen épült a karrierem, de amikor a kérdés felmerült, hogy a gyereket szeretném vagy a karriert, egyáltalán

nem éreztem áldozatnak azt, hogy én teljes gőzzel, minden idegszálammal mostantól anya leszek. 

Azóta eltelt több mint egy évtized, és lazulni kezdenek a kötelékek, kezd beérni a munka is, ami a gyerekek útbaigazításához nagyon szorosan szükséges. Már megérti a gyermek, ha azt kérem, csukja be az ajtót, és hagyjon telefonálni vagy dolgozni, mert késleltetni tudja a kérdését. És ahogy ez lazulni kezd,

egy-egy kis kamrája az agyamnak kezd felszabadulni, kiürülni, amely eleddig teljesen a gyerekek ellátásával volt elfoglalva.

Emlékszem arra, mennyire későn ért meg bennem, hogy már nem kell a fiúk után kapnom, hisz nem esnek már le az ágyról, csúszdáról, kinőttek ebből a korból. Na valahogy így érzem most magam, hogy talán utol kellene érnem az érzést magamban, és feltöltsem tartalommal ezt az üresedést. 

Van a nők helyzetében emlegetett „üvegplafon” jelenség, és ezt még jól tetézi az anyákra jellemző plafon, sőt, ha igazán őszinte szeretnék lenni, akkor kimondható, hogy

a gyerekeiket egyedül nevelő anyák karrierlehetőségei a leginkább korlátozottak.

Fogyatékkal indulnak, vagy ezzel haladnak, döcögnek a szakmai útjukon. Nagy luxus az egy nőnek, ha egyáltalán tud ilyen dimenzióban gondolkodni, lehetősége van szellemileg is töltekezni. Ez ugyanis rettentően időigényes, és a szervezési, ellátási, rendrakási, gyermekfelügyeleti teendők mellett ritka az, hogy annyira lecsendesedhetünk, ami szükséges az elmélyült gondolkodásra. Nem is biztos, hogy még erre képes vagyok, ha most jól belegondolok.

Hirdetés

Volt egy nagyon erős, nagyon kellemetlen pillanat a közelmúltban, amely megkongatta a vészharangot a fejemben. Ültünk egy beszélgetésen, négy különböző helyzetben lévő anya, sokféle életkorú gyerekkel. Nyilván, a szakmáról, pályáról, életútról volt szó. És ekkor vált számomra világossá, hogy soha nem fogok akkora eredményt elérni, mint amit szeretnék, mert a feladatokat egyedül kell ellátni. És egyedül is ugyanannyi órát tart egy nap, mint párban, vagy segítőkkel. Alapból egy olyan korlátom van, amit nem tudok megugrani. Hát persze, hogy fel tudja építeni a vállalkozását, gyönyörűen halad, de: a gyerekei nevelését a férjével megosztja, és a férje nem idegenkedik a házimunkától, házvezetőnője van és két lelkes nagymama. Borzasztó érzés volt, mintha nem volna kezem. Elkeserített, azóta is rágom,

nem sikerült befogadni ezt a gondolatot: ahhoz, hogy haladni tudjak, segítőkre van szükségem, ahhoz, hogy „rendesen” dolgozni tudjak, el kell valamelyest hanyagoljam a gyermekeimet. 

Persze nekünk is segít a nagymama, de munkahelye van neki is. Néha segítenek a barátok, néha ki lehet szervezni” a gyerekeket. Ilyenkor pedig nem a feltöltődés ideje van, hanem az elmaradt munka gyors és ideges pótlása, állandó szorongás, hogy nem fog sikerülni abban a két órában mindent elrendezni. 

Gyakran mondogatom én is, hogy most egyelőre nem nagyon válogatunk, most és még egy ideig talán a túlélés a cél. Ahogy a fiúk egyre nagyobbak és önállóbbak lesznek, beindulhat majd az én karrierem is, és talán nem kell ennyire szerteágazó sem legyen. A kezdeti években

azonban még teljes szülőre van szükségük, teljeskörű odafigyelésre és gondoskodásra. Örvendek, hogy sikerült ezt létrehozni nekik, de egyre inkább szükségem van a teljesség érzésére.

Ugyan meddig tart a kezdeti időszak? Mikor kezdhetem újra felépíteni magam lelkiismeret-furdalás nélkül? Hol kezdődhetek el én is egy kicsit? 

Tudni fogom, amikor ez megtörténik, hogy melyik úton kell továbbmenni? Vagy addig már annyira szokatlanná válik az ilyen irányba történő gondolkodás, hogy kapkodni fogok (mint ahogyan ezt most is teszem), és teljesen döntésképtelen leszek? 

Addig is, persze, amíg ezeken gondolkodnék, naponta többször is felseprem a házat, elrendezem a mosatlant, egyet főzök, közben meg igyekszem felfogni valamit abból, amivel épp dolgozom,  késő estig iskolai feladatokat oldunk a gyerekekkel, munkást igazgatok, bútort tervezek. Kétnaponta sikerül annyi időt kipréselni, hogy érdemben is haladhassak azzal a munkával, amiből tulajdonképpen élünk. Végül, én választottam ezt, hogy könnyen lehessen a feladatokat ellátni. Most képesnek kell lennem ismét választani egy kicsit erőteljesebben a magam igényét figyelembe véve. Ha tudnám, még mi az igényem!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: