Vadság és béke, művészet és örök tavasz: Lanzarote túlvilági bája ARCHÍV

Tátott szájjal bámulunk kifele a buszablakon: hatalmas, sötét színű kőhegyek mindenütt. Sehol egy fa, bokor, vagy akárcsak egy szál fű. Hova érkeztünk? A távolban látszik az óceán: a kősivatagból bukkan elő végtelen kékje, összekacsint a homályos éggel. És közöttük fehér házak: a falvacskák épületei. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. októberi lapszámában jelent meg.)

Lanzarote nagyjából a Szaharával megegyező szélességi fokon helyezkedik el, az Atlanti Óceánban. A Kanári szigetek egyike. Kellemesnek mondható, huszonfokos klímája egész évben csalogató. Tényleg vannak itt olyan fehér homokú, pálmafákkal szegélyezett tengerpartok, amilyeneket a plakátokon és brossúrákon lehet látni. (Mondjuk, a plakátokon az nem látszik, hogy mennyire fúj a szél.) A sziget jelentős részét viszont a tizennyolcadik században történt vulkánkitörés hátborzongató nyomai definiálják: néhol, ameddig a szem ellát, csak megkövült lávafolyamokat látni.

Elképesztő másság és holdbéli táj

Az egész sziget nem több, mint 70 kilométer hosszú, és mintegy 30 széles. A természeti adottságai annyira másak, mint amihez szokva vagyunk, hogy nem túlzás sokknak nevezni a találkozás okozta döbbenetet. Nem hasonlítanak a hegyek a hegyeinkhez: itt minden kopár és vöröses-szürkés, mintha egy holdtáj lenne. Nem hasonlítanak a növények: ha van is egy-egy, az többnyire kaktusz. Esetleg pálmafa. Nem hasonlítanak a mezőgazdasági telepek: itt fekete vulkáni homokon gazdálkodnak. Nem hasonlít az ég: itt végtelenül kék és párás. Nem hasonlít a szél, ami erős, és mindig fúj, nem hasonlít a nap, amitől akkor is le lehet égni, ha az ember épp fázik. Nem hasonlítanak a házak, amelyek alacsonyak és fehérek. És az óceánról még nem is beszéltünk. Édesvíz nincsen. Itt a csapvizet is az óceánból nyerik: hatalmas sóülepítők láthatóak az út mentén.

Szerencsére a sziget neves szülötte, César Manrique és alapítványa alkotó kézzel újrakeretezi számunkra azt, amihez nem is tudjuk, milyen előjelet társítsunk az elején. Manrique, miután világhírnevet szerzett, hazaköltözött, és művész-társaival együtt nekilátott, hogy a maga módján „megmutassa” a szigetet: Lanzarote minden aspektusához alkottak valamit, amitől kinyílik még a járatlan turistaszem is. Fúj a szél? Bámulatos szél-forgókat terveznek a körforgalmak kellős közepébe. A Timanfaya Nemzeti Parkban a vulkánlátogatás lenyűgöző. De a Manrique által tervezett étterem, kilátó és vulkáni barbecue – ahol a vulkáni meleg fölött sülnek az étteremben felszolgált csirkék – adja a leginkább kézzelfogható üzenetet: ez a vulkán bizony még mindig meleg. 

Kortárs művészek kalauzolnak a szigeten

Vagy vannak itt kaktuszok, igen. Azonban a művész általa tervezett kaktuszkertben tátva marad  az ember szája, hogy jé, mennyi, mekkora és mennyi féle valójában a kaktuszállomány. Körös-körül ott az óceán? Manrique kollégája, Jason de Caires Taylor kitalált egy víz alatti múzeumot, ahol búvárfelszerelésben lehet meglátogatni az általa alkotott szoborcsoportokat. Manrique másik kollégája, Jesús Soto egy lávabarlang mélyére is fényjáték-alkotást tervez. Szikkadt, kopár a táj? Manrique csodálatos falumúzeumban mutatja be az itteni parasztok zsenialitását, amivel szolgálatukba állítják a vulkáni homokot, a néhol egész hegyoldalakat beborító, félkör alakú falacskákból kialakult csodálatos geometriát, amely a szőlőtőkéket hivatott védeni a széltől. Terecskék, házacskák organikus labirintusa, pálmalevélből fonott szalmakalapok, a cochinelle bogár szárított lárvájából készített vöröses festékanyag, szalmából font játéktevék teszik megfoghatóvá és csodálhatóvá Lanzarote paraszti kultúráját. 

Ha csak egy jelenetet kellene kiemelnem a lanzarotei látogatásból, akkor az lenne, ahogyan a gyerekeimmel a Famara öböl szélszörföseit lessük. Mindhárman hasalunk, egy homokdűne és félkör alakú kőépítmény fedezetében. A fejem fölött süvít a hajcibáló, hűvös szél, alattam langyos a finom, lágy homok. Közben repkednek a szélsárkányok, kecskebukáznak a szörfösök, zúgnak a hullámok, mozdulatlanok mögöttünk a bércek, és pazar fényeket áraszt a lemenő nap.

Fotó: Szabó Mihály, Molnár Csaba

korábban írtuk

Csak egy nap a nyaralás
Csak egy nap a nyaralás

Ez a nyár is olyan volt, mint az elmúlt évek. Feladatokkal teli, betegségekkel terhelt. Előbb a nagynénje volt kórházban, aztán rá is várt egy kisebb műtét. Az irodában mindig hiányzott valaki, helyettesíteni kellett. Évek óta nem volt szabadságon. Majd kivesz egy hónapot, Évike – szokta mondogatni a főnöke, s meg sem áll Dél-Amerikáig. Egyszer meg is nézte, mennyibe kerülne egy ilyen út. Pontosan tudta, soha nem fog ilyen messzire eljutni.