„Ölnöm kell, hogy védjelek?”

Szeretem Ferenc pápát (idézni). Nemcsak azért, mert katolikus vagyok, aki számára ő testesíti meg a legfőbb földi tekintélyt, hanem azért is, mert emberi megnyilvánulásai számtalanszor megérintettek, és nyitott világnézete, előremutató gondolatai messze túlnőnek a katolicizmus keretein.

Úgy érzékelem, és ezt hallom más felekezetű ismerőseimtől is, hogy Ferenc az a pápa, aki nem csak a katolikusok, hanem minden keresztény hívő atyja, aki jó pásztorként gondoskodik az akol minden bárányáról, és szeretettel figyel lelki szükségleteire. Tavaly szeptemberben a vallások világtalálkozóján elhangzott beszédében egy mondat különösen megragadó volt számomra: 

„A béke Istenét ne használjuk hatalmi célokra” 

– figyelmeztette, sőt, inkább kérte a jelenlévő vallási vezetőket.

A címben szereplő kérdés az István, a király rockopera egyik sora, amelyben István az ember nagy dilemmáját énekli meg: „Törvényedre sújt le kardom, ha ölnöm kell, hogy védjelek.” Valóban mennyire tudathasadásos állapot ez: úgy védeni Isten ügyét, hogy közben éppen neki szegülünk ellen.

Már öntudatra ébredő kamaszként sem értettem. És még 

ma sem értem, mi vihet rá embereket, csoportokat és nemzeteket arra, hogy Istenre vagy vallásra hivatkozva, sőt „Isten nevében” háborúzzanak. 

Hogy embereket bántalmazzanak, tartsanak rettegésben, vagy akár gyilkoljanak annak okán, hogy ők másként nevezik meg azt, akit a legfőbb jónak tartanak, másként képzelik Őt el, ezért másként is szólítják meg és kapcsolódnak hozzá. Pedig a harc zajlik. Nem csupán az első századok keresztényüldözése vagy a keresztes háborúk idején, hanem napjainkban is. És nem csak népek között. Zajlik körülöttünk, társadalmunkban, de akár családjainkban is: anyós és meny között a gyermek megkeresztelése kapcsán, férj és feleség között amiatt, hogy karácsonykor melyik templomban ünnepeljenek, menyasszony és vőlegény között, hogy melyik templomban legyen az esküvő, osztály- és munkatársak között egy-egy vallási kérdés felmerülése miatt. 

Annyi vér, annyi békétlenség tapad ahhoz a témához, aminek a legnagyobb békét és szeretetet kellene hoznia az életünkbe. 

Ha több empátiát gyakorolnánk. Ha megpróbálnánk látómezőnket legalább kicsit kitágítani. Ha meglátnánk a más vallású, felekezetű emberben az Istent keresőt, a jó után vágyakozót. Bizonyosan állítom: nem egyik-másik vallással van a baj. A gond az emberek szűklátókörűségéből adódik. 

Mindig megijedek, sőt, nagy ellenérzéssel töltenek el saját felekezetemen belül is azok a csoportok, személyek, akik radikálisan, bigott módon csak a katolikus felekezetet tartják elfogadhatónak, üdvözítőnek, közben mindenkit indulattal utasítanak el a másfajta világnézetéért, de az is lehet, ha megfojtanák egy kanál vízben azt, aki másként imádkozik. Néha attól tartok, 

már nem is Istent imádják, hanem a vallási hagyományokat istenítik.

Vegyes vallású családban nőttem fel. Ennek ellenére teológiai tanulmányokat folytattam, voltam plébániai munkatárs, és ma is szívügyemnek érzem, ami az egyházamban történik. De mindig mélyen érint, amikor az ökumenizmus gyakorlati megvalósulásának, egymás tolerálásának jeleit tapasztalom magam körül. Ha például más felekezetűek velünk egy asztalnál keresztet vetnek, mert ettől nem érzik úgy, hogy megtagadnák saját Istenüket. Ha párok el tudnak menni a másik felekezet templomába, mert tudják, hogy társuk számára ez fontos. És bár nem ebben szocializálódtam, de 

„Békesség Istentől”, „Isten áldjon” – köszöntöm lelkész ismerőseimet, mert olyan szépek ezek a köszönések, hogy nem is kívánhatnánk egymás számára többet.

A különböző vallásokat hívők végső soron mind ugyanazt keresik. Ha felnézünk az égre, Sydneytől Grönlandig, Tokiótól Buenos Airesig, mindenhol ugyanaz a mennybolt takar be, és ugyanannak az Istennek a tenyerén létezünk. Miért gyűlölnénk azt, aki egy másik szögből, másként látja ugyanazt?

Kiemelt képen Gagyi Katinka az isztambuli Hagia Szophia mecsetben

korábban írtuk

Empátia: a másik szemével a világ
Empátia: a másik szemével a világ

Az empátia az a képességünk, hogy felismerjük és megértsük egy másik személy érzelmeit. Ahogy Buda Béla szociálpszichológus fogalmaz: „a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelki állapotába." Empátiával rendelkezni elengedhetetlenül fontos a kapcsolatainkban, enélkül nem tudunk együttérzően viselkedni.