ARCHÍV Véletlenül lett futballedző, ma már semmiért nem adná

Több tucat kisfiút tanít zsonglőrködni a labdával, de közben – ahogy egy büszke anyuka frappánsan megfogalmazta – nemcsak a testet, hanem a jellemet is (meg)erősíti. Opre Csabáról van szó, a Nagyváradi AC ifi futballistáinak vezetőedzőjéről. Beszélgetésünk alatt nemcsak fociról, hanem pasikról és nőkről is szó esett. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin novemberi számában jelent meg.)

Opre Csaba nagyváradi, itt érettségizett, és a helyi Partiumi Keresztény Egyetem menedzsment szakán szerzett diplomát. A foci pedig már gyerekkorától aktív része az életének. A Bihar FC-nél játszott ifiként 16-17 éves koráig. „Elég jól ment, aztán a tanulmányok miatt abbamaradt, majd indult a Partiumi Egyetemi Sportklub, amelyben újra elkezdtem focizni, megyei szinten” – kezdi el mesélni a labdarúgással való kapcsolatát firtató kérdésemre, hogy aztán kiderüljön, egy kvázi véletlennek köszönhetően lett edző. Történt ugyanis, hogy az akkori edzőjének a licenc megújításához el kellett végeznie egy tanfolyamot, azért pedig, hogy ne egyedül kelljen járnia az órákra, beíratta Csabát is… Közben az aktív focizást egy játékban hátráltató egészségi probléma miatt abbahagyta, és a közgáz került középpontba – mint mondja, nagyon fiatal kora óta egy cél lebegett előtte: a banki szférában elhelyezkedni. És azóta is ez a „civil” szakmája, jelenleg magánbrókercége van, hitelügyintézéssel foglalkozik.

De a sport sem maradt el. Tőkés Mátéval, a Partiumi Egyetemi Sportklub alapítójával úgy döntöttek, hogy a felnőttcsapat mellett jó lenne a váradi magyar gyerekeknek is lehetőséget biztosítani a sportolásra. 2009 májusában pedig ez össze is jött, ám 2015-ben abbamaradt. Pedig nyolcvan igazolt váradi magyar gyerek rúgta már ekkorra a bőrt Csaba irányításával.

Itt fordult a kocka és jött létre az, amiért ma a legtöbben ismerik, vagyis az egyszerűen csak NAC-ként emlegetett nagy múltú Nagyváradi AC újjáélesztése, ezúttal nem profi csapatként, hanem ifjúsági klubként, amelynek ma ő a vezetőedzője.

– Azt mondtam, én ezt nem akarom abbahagyni – meséli Csaba. – Mivel Váradon nem állt rendelkezésre megfelelő pálya, kimentem a közeli Hegyközpályiba, és megkérdeztem a polgármestert, megoldható-e, hogy ez a pár gyermek ott focizzon. Mondta, hogy persze. Közben folyamatosan jöttek új játékosok, köztük Nagy József Barna (az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Partiumért felelős régióelnöke – szerk. megj.) és Habinyák István (az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke – szerk. megj.) fiai is. Ők pedig szülői lelkesedésből megalapították a NAC-ot.

Másfél év alatt az akkori húsz játékosból lett hatvan, négy korosztály, és már alakul az ötödik is. A legnagyobbak 2005–2006-os születésűek, a legkisebbek 2013-asok. A NAC pedig ma már alközpontja a Székelyföld Labdarúgó Akadémiának, ami a Puskás Akadémia felügyelete alá tartozik.

– Hány éves kortól ajánlanád, hogy a szülők elvigyék focizni a gyereket?

– 5–7 éves kortól. Még ekkor is kicsik, nagyobb odafigyelést igényelnek, így kisebb csoportokban érdemes velük foglalkozni. Persze jó, ha minél többen vannak, viszont általában jönnek újak, akik más csapatnál sem edzettek, és így nagyon nehéz a felzárkóztatás.

– Ördögi kör.

– Igen, akik jártak már, azok tudnak bizonyos dolgokat, akik most kezdik, nem, s akkor az edzői munkában elég nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy aki ügyesebb, annak is megmaradjon a sikerélménye, ne legyen unalmas az edzés, s a kezdőnek is legyen sikerélménye, hiszen ellenkező esetben nem jön többet.

– Hogyan próbálod ezt áthidalni?

– Tíz év után már ösztönből jön. Meg elengedhetetlen a felkészülés. Ez pont olyan, mint a tanár szerepe – sokan azt mondják, milyen jó, hogy egy tanárnak van napi három-négy órája meg három hónap vakációja, pedig ez sem így van, hiszen fel kell készülni. S ha végiggondolom az elmúlt időszak edzéseit, és rájövök, mi az, amit az illető korosztálynak tudnia kellene, de még nem tudja, akkor az edzéseken arra fektetek nagyobb hangsúlyt.

Ami az edzést illeti, itt Romániában van egy irányelv, én azt tanultam. De most a Puskás Akadémia rendelkezésünkre bocsát egy online felületet, amelyen edzésterveket találunk minden korosztályra. Teljesen más az az edzésmunka, amit a NAC-nál végzünk másfél éve, mint amit én azelőtt alkalmaztam. Nekünk különben nem az a célunk, hogy itt mindenkiből profi futballista legyen, és öt év múlva a NAC legyen a román bajnok.

Mi örülünk annak, ha jön hozzánk húsz, harminc, hatvan, száz gyerek, és mindenkivel próbálunk dolgozni. A lényeg, hogy szeresse meg a mozgást, a sportolás legyen rendszeres az életében. Akiben pedig megvan a tehetség, az oda fog jutni, ahova kell.

A többiekkel meg, ha elérjük, hogy később, felnőttkorukban hetente kétszer elmenjenek focizni – én is már csak ilyen szinten focizom –, már megérte.

– Tehát ebben a korban nincs még szelekció, hogy aki botlábú, az kiesik?

– Nincs. De persze valamilyen szinten van egy természetes szelekció. Mi nem mondjuk meg egyetlen szülőnek sem, hogy tehetségtelen a gyermeke, és többé ne hozza. Egyébként szakmailag sem ajánlott, hanem 12-13 évesen érdemes megmondani, hogy nem ez az irány, hiszen ha nagyon nagy energiát meg erőt fektet bele a fiú, és 15-16-18 évesen rájön, hogy nincs itt keresnivalója, akkor egy csomó időt elvesztegetett hiába. Mi amúgy 14 éves korig tudjuk versenyeztetni a gyerekeket, amikor elérik ezt a kort, akkor az együttműködés alapján elmennek próbajátékra a Székelyföldi Labdarúgó Akadémiára, s aki tehetséges, annak felajánlják, hogy ott tanuljanak és eddzenek tovább.

– Volt már rá példa?

– Még nem, nálunk most kezd felcseperedni az első korosztály, a legnagyobbak még egy évet tudnak együtt játszani. De ahogy látom, a jelenlegi keretből három-négy játékosnak ott lenne majd a helye.

– Minap láttam a Facebookon egy büszke anyuka posztját, aki azt írta, hálás a NAC-nak, amiért a fiúk testét és jellemét is erősíti.

– Igen, ha nem látnám ennek az egésznek az értelmét, akkor valószínűleg nem ennél a csapatnál dolgoznék. A csapatnak is ez a szelleme, és én is ezt vallom. Egyrészről magyar közösséget építünk, nálunk az edzés nyelve a magyar. Nem mondjuk senkinek, hogy ne gyere, de akkor tudsz játékosként részt venni, ha érted, amit az edző mond neked. Mi pedig magyarul beszélünk. Lehet üzbég is, ha megérti. Másrészt nem is akarunk versenyezni a sportiskolával meg a városi sportklubbal, ahová egy korosztályba elmegy háromszáz-négyszáz gyerek, és abból kiválasztanak húsz-harmincat.

Ők kiválasztják a legtehetségesebbeket, azokkal foglalkoznak, mi pedig örülünk, hogy van húsz játékos egy korosztályban. És akkor ez már pszichológia is. Hiszen van, amikor a bajnokságban ellenük is ki kell állni. Ilyenkor edzőként is tudom, hogy nem úgy állunk fel, mintha sok esélyünk lenne megnyerni azt a meccset, de le kell játszani. Edzőként elég nehéz irányítani ezt. Hiszen a gyerek is érzi, hogy az ellenfél jobb, követik, látják az eredményeket. Nehéz elérni, hogy úgy álljanak fel a pályára, hogy próbáljanak mindent megtenni.

Ha két fejjel nagyobb az ellenfél, és elszalad mellette, nem tudsz, mit mondani, de ha van valami, amit meg tudunk csinálni, de nem tesszük meg, az már probléma. A kulcs a mentális hozzáállás. Ez sokszor téma, de úgy érzem, egész jól tudjuk kezelni.

És mindez szerintem komoly jellemformáló. Mert az életben is sok dologgal szembesülünk, amivel meg kell birkózni.

– Kudarcmenedzsment?

– Az is. De vannak ugye azok a csapatok, amelyeket meg mi verünk meg könnyen, és ezeknek a helyzeteknek a kezelését is meg kell tanulni. A lényeg, hogy amíg pályán van, mindig a maximumot próbálja elérni. Ne adja fel akkor sem, amikor az ellenfél vezet, de akkor se enyhüljön a koncentrációja, ha mi vezetünk. Pár év múlva pedig ez lehet, hogy hasznos lesz az életben is.

– Az „ősi” NAC talán az egyetlen csapat a világon, amely két ország bajnokságát is megnyerte. Mennyire foglalkoztok az edzéseken túl a múlt felidézésével, továbbéltetésével?

– Már a névválasztásnak is ez volt az alapja. A NAC történelmét pedig nagyjából tudják is már a gyerekek, főleg a nagyobbak. Örök élmény maradt nekik ugyanakkor, hogy egy felcsúti kirándulás alkalmával a Puskás-múzeumban láthatták azt a felvételt is, amelyen Puskás Öcsi igazolt játékosként élete első bajnoki meccsén éppen a NAC ellen lépett pályára a mostani Bodola Gyula stadionban.

– Élettársaddal nagyjából másfél éve éltek együtt, így már biztosan kiderült, hogy otthon ki viseli a nadrágot?

– Én úgy érzem, hogy azért vagyunk boldogok együtt, mert nem billen el a mérleg nyelve semerre. Nem mondhatnám, hogy én viselném a nadrágot, vagy ő, inkább kiegészítjük egymást.

– Milyen embernek tartod magad?

– Azt mondják, nagyon empatikus és nyugodt vagyok. Nagyon nehezen hoznak ki a sodromból.

– Nagy erény, amikor sok gyerekkel kell foglalkozni.

– Bele is edződik az ember, de szerintem ebben a szakmában nagyon fontos a higgadtság. A gyerekek sokszor egyáltalán nem szándékosan, de képesek olyan dolgokat művelni, ami kihozza az embert a béketűréséből.

– Mondanál egy példát?

– A legkisebb korosztálynál fordult elő például, hogy az edzésre kirakott bójákat, mire észrevettük, elmozdították, azokkal szaladgáltak, holott nem ez volt a kérés. Ez most viccesen hangzik, de amikor arra készülsz, hogy akkor most edztek, ők meg belerondítanak, nem tűnik annyira viccesnek.

– Otthon is empatikus és béketűrő vagy, akár a pályán?

– Szerintem igen.

– Mennyire tartod magad jó pasinak?

– Nemcsak pasikról beszélve, hanem úgy általában, és lehet, hogy közhely, de én elsősorban a belső értékeket, az emberi értékeket nézem. Ilyen szempontból pedig azt mondom, nincs velem gond. Ugyanakkor

a jópasiság, jónőség ízlés kérdése is, nincs olyan nő vagy pasi, akire mindenki kivétel nélkül azt mondaná, hú, milyen jó nő vagy milyen jó pasi.

– Milyen számodra a jó nő?

– Milyen a jó nő? Mivel én mindig jókedvű vagyok, a páromban is ezt keresem. Nem mondhatom, hogy a feketéket vagy a szőkéket szeretem. Meg kell ismerni a másikat. Szerintem, akinek a külső számít, az felszínes. Egyébként elsőre a szemet, a tekintetet és az ujjformát figyelem meg.

– Neked van példaképed?

– Inkább úgy mondanám, hogy volt. Én mindig a foci világában voltam otthon. És mint minden hasonló tinédzsernek, egy játékos volt a példaképem. Persze látod a pályán, de ami a pályán kívüli életével kapcsolatos információ eljut hozzád, arról nem tudod, hogy tényleg úgy van-e, igaz-e.

Egyvalakit emelnék ki, akivel úgy érzem, hasonlítunk egymáshoz, ő is egy nyugodtabb alkat, jó fej: Alessandro del Piero.

– És edző?

– Legyen Massimiliano Allegri. Magyar pedig Illés Béla. Illés Béla életpályája, Allegri játékfilozófiája az, ami tetszik.

Fotó: Opre Béla

Friss lapszámunkat alább kérheted: