ARCHÍV Vintage sikk: Veres Janka gardróbja

Nem egy magamutogató személyiség a székelyudvarhelyi Veres Janka, a kétgyermekes édesanya nem is egykönnyen áll rá, hogy gardróbját megmutassa. Pedig akinek szeme van rá, és a város utcáin fiaival látja, egyből megakad a tekintete rajta: mindig kivételesen egyedi, stílusos és ötletes az összeállítása, ráadásul hatalmas ruhagyűjteményének legtöbb darabját turkálókból gyűjti be.

„Áll ott egy fehérnép az ajtóban!” – mutat Jankára a fotósunk, miközben parkolóhelyet keresünk a kertvárosi házhoz vezető utcában. Magas nyakú, örökölt ruhában vár a ház asszonya, s a fekete, Amerikából származó darab színpompás virágai valóban már messziről csalogatnak.

A 70-es évek Amerikáját idézi, színpompás, vidám, mégis nagyon komoly ruha.

Gyerekek között érzi legjobban magát, s a fotózásra unokahúgait is áthívja. Óvónő vagy ruhatervező szeretett volna lenni gyerekkorában – s ha nem is „hivatalosan”, de mindkettő megvan: gyerekek zsongják körül nap mint nap, és eközben saját összeállításait, alkotásait hordja. Gyakran ír farmerre, bőrre, varr gombot, csipkét, gyöngyöt, ha valaminek tetszik az anyaga, de nem jó a fazonja, hamar átszabja.

A csizma drága volt, de élethosszig csizma marad… A kabát pedig? Talán egy ügyes nagymama kézműves varázslata.

Kislányként állandóan a Fashion TV-t nézte, s a kifutók világa egy életre elvarázsolta Jankát. De nem modellként vágyott a ruhák izgalmas kavalkádjába, a készítés és összeállítás folyamata vonzotta. Ami a szép szeretetét illeti, makfalvi nagyapja is nagy hatással volt rá, és bár ő szerény, falusi tanítói fizetésből élt, mindig adott a megjelenésére, kedvelte a szép kosztümöket és a hozzá illő nyakkendőket.

Nagy kedvence a csipke, a selyem, a horgolt ruha, és noha követi a trendeket, akkor is ezekben járna, ha nem lennének divatosak. Az állatvédők nem örülnek ugyan, de imádja a bőrt, a szőrmét, persze mértékkel.

Turkált cipő, turkált ruha – de hol máshol bukkanhatna az ember lánya ilyen egyedi darabokra?

Stílusban a vintage áll leginkább közel hozzá, de az urban is játszik: nem gond számára utcára menni szakadt farmerben, sportcipőben és pólóban. Igaz, olyankor is van az outfitjében valami „csavar”. Janka azon kevés nők egyike, akinek mindig van, amit felvennie. (Szerencsés a párja!) Leginkább a 70-es, 80-as évek világa vonzza, s bármikor elő tud kapni kis- és nagyestélyit, többet is, ha a helyzet úgy kívánja. Pár lejért vettem ezt a kosztümöt – mutat egy friss szerzeményt, nem tudja még, hová veszi fel, de nem lehetett otthagyni – magyarázza. Mindenki átnézett rajta, de ő meglátta benne a lehetőséget, s hogy egyszer majd felkerül a csíkos, megkímélt állapotú kosztümcsoda.

Autópiaci szerzemény ez a fekete táskacsoda, eleganciáját és patináját az éltes kora adja.

 

Hirdetés

Különleges csizmára és farmerre nem sajnálja a pénzt, de blúzra például nem költene sokat.

„Mindig van a táskámban egy kendő és egy rúzs, bár alapvetően nem sminkelem magam” – mondja Janka. Hogyha váratlanul „át kell változni” valahol, legyen valami „extra”.

Miniruhát leginkább laposabb cipőkkel társít, ódzkodik mindentől, ami közönségesnek hat. A turkálók mellett a vintage weboldalak a kedvencei, onnan rendel régi táskát, övet, fülcsit, olyan darabokat, amik véletlenül sem köszönnek vissza a városban.

Önmagában már-már giccses lenne a rózsás ruha, a saját díszítésű farmermellénnyel azonban tiszta Woodstock-hangulat.

Gardróbszobája rendezett, tágas, ám nem szívesen mutogatja. Több mint 25 év gyűjteménye, mintha színházi ruhatár lenne, gyönggyel varrott öv és bizsudömping, sálak, csipkék, cipők kavalkádja. Még parókák is várják a fogason, hogy egyszer majd valahol főszerepet játsszanak. Platform cipőt és zebramintás cuccot soha! – sorolja a kivételeket Janka, ám a leopárdminta már a kedvencek közé küzdötte magát, van is jó néhány nagymacskás darabja.

Figyelemre méltó cipő és táska. Nem mai, mégis ütős.

Zsákmányszerző körútjaira gyakran a fiai is elkísérik, már kétévesen mutatták, anya, nézd, finom anyag! Nem drágának kell lennie a ruhának, hanem egyedinek – összegzi Janka.

Fotó: Csedő Attila