• Fotó: Cârsteanu-Dombi Márta archívuma
Teherbeesés kerekesszékben
– Elmeséled Klára születésének történetét?
– Nem a spontaneitásról szólt az oda vezető út. Körülbelül két évbe került teherbe esni. Volt közben egy vetélésem, szerencsére elég korán volt ahhoz, hogy fizikailag ne húzzon annyira vissza. De akkor legalább tudtuk, hogy a testem képes rá. A baba képes megfoganni. Egy fél évet várni kellett utána, hogy felépüljek. De szerencsére minden felmerülő kihívásra volt orvosi megoldás.
– És lelkileg? Miként született meg egyáltalán ez a döntés, hogy második babát vállaltok, amikor ti is még szokjátok a kihívásokkal teli, új élethelyzetet?
– Kicsit visszavezethető arra, hogy mi volt a status quo a balesetkor. És ebből mit adunk fel, és mi az, amit nem. Körülbelül akkor mondtuk azt, Petra egyéves volt, hogy meglesz ez a verseny (a triatlon, ahol a baleset történt), és utána gondolkozunk kistesón. Akkor ugye
megtörtént a baleset, és amiatt mindent felfüggesztettünk.
Megvoltak a különböző projektek. Hogy lejár a kórházi létem, lejár a rehabilitáció, azután mind azon voltunk, hogy indítsuk el a gerincműtétemet, amit terveztünk. Aztán csilingelt a Covid, aztán a két év lezárás, és mindeközben redefiniálódik az életünk, az életcéljaink. De amikor tudtunk venni egy kis levegőt, akkor elgondolkodtunk az életcélokon, azon, hogy mitől vagy boldog, hogy mitől teljes a család. Már az első terhességemnél is a nőgyógyász úgy gratulált, hogy „Gratulálok! A legfőbb szerved működött! Az agyad.” Fontos, hogy mi van „fülön felül”.
– Ezt kifejtenéd?
– Ez egy nagyon-nagyon fontos döntés, sok mindent kellett mérlegelni, hogy „mi van, ha…” Továbbgondolni azt, hogy én fizikailag be tudom-e vállalni, ez mivel jár. És persze, ha a baba ott van, tudom-e kezelni eléggé, biztos vagyok-e magamban. Hogy miként lesznek a mindennapok a babával, a terhességen túl, mert mégiscsak egy életről van szó. Sok mindenen előre gondolkodtam, próbáltam kisebb megoldásokat találni.
Már előre gondoltam arra, hogy a ringatást, sétálást nem fogom tudni megoldani.
Rendeltünk egy elektromos hintát. Amikor Klára megszületett, kiderült hogy ez a mozgás neki nem elég, nagyobb svungra van szüksége. Vagy gondolkoztunk, hogy hol legyen a pelenkázó. Végül egy íróasztalt vettünk pelenkázónak, ami alá be tudok gurulni, és később majd Petra íróasztalként tudja használni. Voltak megoldások az agyamban.
• Fotó: Cârsteanu-Dombi Márta archívuma
Az eléggé világos volt, hogy az etetés az anyatejes lesz, nehéz lenne nekem az éjszaka közepén felkelni vizet melegíteni, tejporozni. De úgy tűnt, hogy a praktikus dolgok tekintetében tudunk megoldásokat találni. Ugyanakkor nekem a döntéshez az is nagyon fontos volt, hogy tudjam, András, a férjem is tudatosan készül, tisztában van vele, hogy sok minden fog változni, és tőle is többre lesz szükség. Hogy valószínűleg az eddigi hármasunk a lányunkkal, a trió, ahogy így működött, meg fog egy kicsit billenni, a mindennapjaink másképp fognak zajlani, amikor belép egy újszülött. Akkor jöttünk rá, hogy szükségünk lesz még segítségre,
elkezdtünk egy dadust keresni az első periódusra, aki le tud venni valamennyit a fizikai és pszichés teherből.
Az is fontos volt, hogy úgy éreztem, vannak dolgok, amikben nem akarok kompromisszumot kötni. Szeretném, ha a háztartás jól működne, szeretném, ha Petra, a nagyobbik lányunk nem adná fel a hobbijait, szeretném, hogy legyen főzött ebéd. Ezekkel az elvárásokkal muszáj volt segítséget kérni, hogy érezhessem, hogy tudok teljesíteni mint feleség, mint anya, meg tudom oldani a sok zsonglőrködést. A lélek és az elme összmunkája kellett.
– Az mennyire gyakori, hogy kerekesszékkel valaki gyereket vállal?
– Ez a gyakoriság összefügg azzal, amennyire gyakori, hogy egy fiatal nő gerincsérülést szenved, és emiatt kerekesszékbe kerül. Ilyen szempontból nem túl gyakori. Tehát olyan nőgyógyászt találni, akinek van tapasztalata, majdnem képtelenség. A nőgyógyászom elejétől fogva támogatott. Miután a családorvosom azt javasolta, hogy fogadjak inkább egy gyereket örökbe (azaz „miért is akarnék ilyent tenni a testemmel, meg vajon minden rendben lesz-e a babával”?), a nőgyógyászom azt mondta, badarság, hiszen a génjeim nem hibásak, és a gyerek fogadásához szükséges szervek autonómok. Itt, Münchenben, ahol élünk, két másik kerekesszékes anyukát is találtam, és felvettem velük a kapcsolatot. Véletlen egybeesésként mindhárman ugyanazzal a bába asszonnyal szültünk, ugyanabban a kórházban. De ez csak később derült ki.
Terhesség kerekesszékben
– Milyen volt a terhességed?
– Akárcsak az első terhességem, hál’Istennek ez a terhesség is problémamentes volt. Nem voltak hányások, rosszullétek, a baba jól fejlődött, nem voltak komplikációk. Ilyen szempontból az egyetlen hátrány az volt, hogy
súlyban növekedtem, a karjaim többet kellett bírjanak, amikor ültem át az ágyba meg vissza.
És az alvásnál a pozíciókeresés egyre nehezebbé és nehezebbé vált. De amúgy most is jó élmény volt a terhesség. Meg-megbámultak az emberek. Például Petrát, amikor nagy hassal vettem el az oviból, egyszerre mindenki kijött, hogy lássák a hasamat. És aztán egyszer csak bébivel megyek, na arra is mindenki kijött, mindenki akarta látni.
Szülés kerekesszékben
– Hogy született Klára?
– Gondoltam, legalább az epidurális érzéstelenítést megspórolom, hisz derékon alul nem érzek, de végül mégis kaptam arra az esetre, ha császárra lenne szükség. Egy szülést nyilván nehezen lehet tervezni. Klára teljesen természetesen született meg, és innen üzenem: nem kell tolni, nyomni, hogy megszülessen egy baba. Én egyáltalán nem tudom irányítani az ezen a téren releváns izmaimat, a kislányom „magától” született meg. Egy női test arra van berendezkedve, a hormonok, a méhed, hogy végig tudja vinni saját magától.
A legfontosabb az együttműködés a természettel. Bízni tudni benne és a magad erejében.
Szerintem ez nagyon fontos. Ha valaki hisz önmagában és abban, hogy képes valamit megcsinálni, ez az első legfontosabb lépés a siker felé szerintem minden területen.
• Fotó: Cârsteanu-Dombi Márta archívuma
Túlélés 2.0.
– Milyen volt az élet egy újszülöttel?
– Az első túlélő helyzetben a balesetem után voltam. Aztán mikor Klára megszületett, ugyancsak túlélő-módban teltek a napjaim sokszor. Egy-egy levegővételre jöttem ki csak a víz alól. Rövid távon működtem, napról napra, szinte óráról órára terveztem: hogy felkelek, és elmegy András, és amíg jön délben a dadus, hogy élem túl. Az agyam mindig azon pörgött, hogy a következő 2–3 órában mi lesz. Hogy
miként fogom Klárát elaltatni – ez volt a nagy kihívás.
Amíg nem volt meg a rugós hintánk, addig Klára hosszasan sírt elalvás előtt. Ez volt az igazi rémálom. Babakocsit és kerekesszéket egyszerre tolni nem tudtam. A ringatás nem ment – kellett volna a „svung”. Sokszor a szoptatás se vezetett elalváshoz. Ekkor már csak a kreatív abszurditás segített: a sötét fürdőszobában a porszívó hangos, monoton hangja vagy a bébivel való súlyzózás... Az utóbbiba pedig komolyan bele lehet izzadni. Az óramutató lassan elérte a delet, akkor jött általában Liz, a dadusunk. Addig kellett átvészeljük. Ilyenkor meg tudtam mosakodni, fogat tudtam mosni, ez volt sokszor a nap fénypontja. Volt olyan nap is, amikor valami miatt nem jött, például beteget jelentett, és ez nagyon nehéz volt, de amúgy fontos szerepe volt annak, hogy tudtam, lehet rá számítani. Mindezzel együtt eléggé megviselt ez a periódus. Talán még a balesetemnél is nehezebben éltem meg azt, hogy amikor a kisbabám sír, nem tudom megnyugtatni. Volt olyan, hogy az utcán odalépett egy vadidegen nő, aki valószínűleg megunta a sírást, érezte a fájdalmam, odajött és elringatta Klárát. Vagy a nagylányom már ötéves, és pontosan tudja, hogy ha feláll a kanapé egy bizonyos sarkára, akkor nem tudom elérni. Egy ideig borzasztóan idegesített. Aztán egyszer egy videóban láttam, hogy egy kerekesszékes anyuka úgy próbálta a fürdőkádba csalogatni az asztal alá bújt, fürdés ellen tiltakozó kislányát, hogy szappanbuborékokat fújt neki. Ehhez viszont az kell, hogy én is jó passzban legyek. Nem tartottam ott, hogy depresszióm lenne szülés után, de világosan éreztem azt, hogy magamra, a belső világomra oda kell figyeljek.
A szívem a gyerekeké maximálisan, de amellett magamat sem hanyagolhatom el.
S ilyenkor próbáltam végiggondolni, hogy mi a kihívás nekem rövid távon, erre az évre, és mi hosszú távon. Igyekeztem, hogy az agyamat foglaljam le, hogy ne az legyen, hogy ma mit főzök, pelenka legyen, s ruhát rendeljek a gyerekeknek, hanem, hogy kitűzök magamnak valami gondolatot arról, hogy mitől lennék én vagy a család jobb, boldogabb, teljesebb, és afelé dolgozunk közösen, amellé kell összehozni a szálakat.
– Mondtál egy ilyent, hogy még a balesetednél is jobban megviselt… Valóban?
– A balesetem után talán nem sírtam annyit, mint amióta Klára megszületett. Szerintem itt az elme és a lélek harcáról van szó. Olyan értelemben, hogy a balesetem után nagyon sok elmével tudtam zsonglőrködni, fejben tudtam megvívni a negatív gondolatokkal. Másrészt, mint mondják, minden gyerekkel egy anya is születik. Nagyon sok lélek és nagyon sok érzelem van játékban. Azt, hogy kerekesszékbe kerültem, racionálisan jobban fel tudtam dolgozni. Itt pedig túl sok az érzelem. Szerintem amikor a lélekről van szó, akkor nehéz azt az elmével kezelni.
Elég nehéz volt elfogadni például, hogy sír a gyerek, hogy a saját gyerekemet nem tudom megnyugtatni,
főleg egy olyan „könnyű baba” után, mint az első lányom, Petra. Ő újszülöttként is más volt, de a helyzet is változott. Ilyenkor abban bíztam, hogy most ez egy fázis, ez is el fog múlni. De ez továbbra is a szív harca, sokkal több lélek kell ide, mint egy kórházi ágyon, ahol az orvostudomány vesz körül. Kábé az a különbség, hogy ott röntgenképeket néztek, és itt egy gyerek szemébe nézel.
• Fotó: Cârsteanu-Dombi Márta archívuma
– Novemberben van a születésnapod. Milyen érzésekkel várod, teljesnek érzed magad, a családod?
– Még amíg otthon éltem, Szentgyörgyön, talán iskolás lehettem, akkor voltak az első ilyen kristálytiszta pillanataim, hogy sétáltam az utcán, és arra gondoltam, hogy milyen jó az élet. Hogy most boldog vagyok, mert ott vagyok, ahol szeretnék lenni. És ilyenkor el voltam telve bizalommal, hogy amit akarok, az úgy lesz, és amit elképzelek, tervezek, az össze fog jönni. Ezt éreztem akkor is, amikor eldöntöttük, hogy megpróbáljuk, hogy legyen egy második gyerekünk. Azóta sok minden történt. Klára születése után édesapám kórházba került, és hamarosan meg is halt.
Árnyék és fény kéz a kézben jár.
Mindennel együtt szerintem fontos időnként eljutni egy-egy ilyen pillanathoz, mert akkor fogalmazódnak meg az irányok, célok. És szerintem ezekben a pillanatokban fogalmazódik meg, hogy mik a boldogságodnak a kockái. Mi az, ami fontos. És mikor a fontos dolgok rendben vannak, akkor te is jól vagy.
korábban írtuk
Nagy Csengelle: Egy kis bátorsággal minden lehetséges
A kolozsvári nyüzsgésben szinte fel sem tűnik Nagy Csengelle különleges külseje: szinte hófehér haja, halovány bőre. A Kovászna megyei albínó lány szerint ez a nagyváros egyik előnye, de súlyos látássérültsége miatt nagy kihívást jelent az új környezet.
