120 centiről a világ

A sepsiszentgyörgyi Cârsteanu-Dombi Márta sikeres menedzserként dolgozik és boldog házasságban él Münchenben. Kislánya, Petra, másfél éves volt tavaly szeptemberben, amikor történt egy baleset. Az elmúlt egy évben meg kellett tanulnia, hogy lehet kerekesszékben kismama, menedzser, feleség, és az az életvidám valaki, aki mindig is volt. Erről beszélgettünk – egy aktív élet átalakulásáról aktív életté. 

Márta, jó rád nézni, csak úgy ragyogsz. Honnan veszed ezt az energiát?

– Nem tudom. (Kacag.) Azt hiszem, én alapjában egy ilyen ember vagyok. Már a kórházban, amikor a műtét után először felébredtem… Ott volt mellettem a férjem, András, aki elmondta – hát nem azt, hogy soha nem fogok tudni járni–, hanem, hogy baleseteztél, megműtöttek, elég komoly műtét volt, s hogy majd jönnek az orvosok, s a többit elmondják.

Fejben én még mindig biciklin ültem, s a triatlon következő versenyszámára, a futásra készültem. Meg kellett értsem, hogy a kórházban vagyok, hogy a versenynek vége, baleset történt.

Közben anyukám az ágyam másik felén sírt, és simogatta a kezemet. Ott vagyok, be vagyok intubálva, beszélni nem tudok, de jelzem, hogy írni akarok. Ez volt a baleset után az első kontaktus. És amikor ott a papír és a ceruza, ez a legeslegelső dolog, amit leírok: „Erős vagyok”. A kórházban töltött hat és fél hónap alatt aztán volt sok időm gondolkodni. Már az elején beküldtek hozzám egy pszihológust, anélkül, hogy kérjem. És utána jött egy másik, majd még egy. Mindegyiküknek az első kérdései között volt, hogy véget akarok-e vetni az életemnek. (Kacag.) Mondtam, hogy köszi, nem. Volt a kórházban egy szobatársam, aki szintén biciklibalesetben törte el a gerincét – 90 százalékos gerincvelő-szakadás van nálam, gyakorlatilag eltört. És ő minden estét azzal töltött, hogy felhívott különféle embereket, és sírt a telefonba. Napi rendszerességgel. És egyszer csak odajön hozzám sírva, és azt kérdezi tőlem, hogy én miért nem sírok. Mondtam neki, hogy persze, én is sírok néha, nekem is van, amikor elérzékenyülök. Nyilván egyszer meg kell érteni, fel kell fogni, hogy mindez mit jelent.

Versenyen

Az intenzíven volt egy nagyon kedves nővérke (Franciaországban az intenzíven minden szobára van egy), ő volt igazából az én pszichológusom. Azt mondta, hogy ne aggódjak, mert fogok találni magamban olyan képességeket, amikről eddig nem is tudtam, és hogy bizonyos képességeim meg fognak erősödni. Át fog alakulni, hogy mi az, ami fontos nekem. S olyan dolgokat fogok látni az életemben, amiket eddig nem láttam.

A kórházban azon voltam, hogy végiggondoljam, mit jelent ez nekem. Jó, balesetek vannak, ez van, de gyakorlatilag mit fog ez jelenteni nekem. Például, hogy most nem látok bele a fazékba, amikor főzök. Tehát kell egy tükör, hogy lássam, odaég-e a hagyma. (Aztán azóta van már ilyen felemelhetős székem, úgy, hogy nem kell már tükör.) Megvolt az a jó néhány órám naponta, amit szortírozással, megoldáskereséssel töltöttem el.

Mit értesz szortírozás alatt? 

– A jó gondolatokat jobbra, a rossz gondolatokat balra, és Shift-Delete. Vannak nehéz pillanatok. Most nemrég is, amikor Andrással elmentünk a Pink-koncertre, és Pink elkezdte énekelni, hogy „What about us?” – „Mi lesz velünk?” – Hát persze, hogy én is úgy sírok, mint egy kisbaba. A szortírozás abból áll, hogy nem is akarok arra gondolni, hogy ezt sem tudok, meg azt sem. Ha egy rossz gondolatod van, az téged nem visz egyről a kettőre, nem segít, hanem inkább visszahúz.

S ilyenkor arra gondolok, oké, most ahelyett, hogy itt brünnyögök, inkább hasra fordulok, és elkezdek egy kicsit dobolni, az segít megerősíteni a törzsizmaimat. A törzsizmaim, ha erősebbek, akkor nem esek ki a székből, Petrát könnyebben fel tudom emelni. Tudod, akkor mindig arra gondolok, hogy csináljak valami olyant, ami segít.

Melyek voltak számodra az elmúlt év meghatározó állomásai? 

– Hát először is nagyon meghatározó volt a fa, aminek nekimentem. (Kacag.) Az első nagy lépés az volt, hogy ki tudok menni a lakásból, el tudok menni az üzletbe, tudok venni egy perecet. Azelőtt fogalmam sem volt, hogy egy kerekesszék miről szól. Egy-két küszöb itt-ott az lehet, hogy egy semmi, de nekem meghatározó, hogy most kell-e tegyek ezek miatt egy körutat. Lelkileg nekem is volt egy gyors zuhanásom, és egy lassú, de stabilan felfelé ívelő felépülésem. Bátorságot adott ebben az, hogy a kórházban megtanultam a technikát arra, hogy egy mozgólépcsőn hogy megyek fel kerekesszékben. Hogy hagyom el a házat, hogy ülök fel a buszra, tehát ez adott egy ilyen biztonságérzetet, hogy kerekesszékben oké, nem vagyok az az 1.70, a szemem nem 1.70-en van, hanem 1.20-on, de ez az, ami változott. S minden mást megoldok valahogy. Például, hogy hogy vigyem bölcsibe a kislányomat.

Az interneten találtam egy ilyen motoros kütyüt, amit a kerekesszékre lehet illeszteni. Reggel a kislányom felmászik az ölembe, s akkor mind a ketten feltesszük a sisakot, a sisakra a panda macis lehúzóst. És elindulunk. Annyi mosolyt, és kedvességet…! Mindenki odafordul, mondják, hogy micsoda szuper megoldás, milyen jó kedvetek van, milyen aranyos a kislány. Odajönnek a kerekesszékes nénik, hogy nekik is kell egy ilyen, hol szerezhetik be. S így felépítettem a dolgokat… Van most egy kézibiciklim. Andrással már voltunk egy ötven kilométeres túrán. Csak hegyet mászni nem lehet kerekesszékkel, de egy bölcsis anyuka révén kapcsolatba kerültem valakivel Kanadában, aki prototípusokat gyárt hegyi kerekesszékekből, amivel kirándulni lehet menni. Két hete felhívott, hogy van egy ajánlata: legyek én az európai forgalmazója. Hát tudod, így kialakulnak a dolgok a nagy semmiből.

Egy ilyen nehéz helyzetben gondol az ember Istenre? 

Hirdetés

– Én inkább a logikával, számokkal dolgozom, azzal bizonyítok. Hozzám közelebb áll Stephen Hawking, mint Isten. Viszont azt tanultam, hogy visszautasítani semmit nem kell. Az elmúlt időszakban megpróbáltam meditálni. Nem sikerült. Megpróbálok semmire sem gondolni, de harminc másodperc múlva lenézek az órámra, hogy ja, még csak harminc másodperc telt el. Így jönnek és jönnek a gondolatok. Egyszer ki kell seperjem az agyamból a tennivalókat, kinek kell e-mailt írjak, milyen gyógyszert kell bevegyek, kivel kell beszéljek, hogy ehhez a bizonyos ürességhez eljussak. Még nem tartok itt. De arra már rájöttem, hogy nekem erre az ürességre szükségem van.

Gondolom, hogy a kapcsolatod mindenkivel átalakult…

– Az biztos, hogy a barátságok, a kapcsolatok újraértelmeződnek, nem feltétlenül az én motivációmból. Van olyan, hogy valakinek túl megterhelő az a helyzet, amibe én most kerültem. S ekkor egyszerűen ők csökkentették velem a kapcsolatot. Rengetegen voltak, akik anyagilag hozzájárultak az orvosi beavatkozásokhoz a gyűjtés során, amit a férjem szervezett. Barátaink, családunk, közeli és távoli ismerősök, ismerősök ismerősei és idegenek is támogattak abban, hogy egy ilyen kísérleti beavatkozásnak nekimenjek. A munkahelyen maximális tiszteletet és flexibilitást kapok. Rám bízzák, hogy mi az, amit be tudok vállalni. A kislányom, Petra kétévesen nagyon természetesen vett mindent. Inkább anyának volt nehéz…

Egyrészt hónapokig távol lenni a családtól, másrészt pedig egy apa-függő gyereket találni otthon a kórházban töltött idő után. Most már van olyan, hogy kettesben maradunk egy hétvégére. Első alkalommal sajnos nem jutott eszembe, hogy Petrával kettesben tusolni is lehet, így betettem őt a kádba, és nem tudtam kivenni. Ő nagyon jól kollaborált, értette, hogy ide tedd a lábad, most fogd meg a nyakam… S így valahogy kijöttünk. Andrással mi még mindig mindent átbeszélünk. Nekem mindig is fontos volt, hogy egy párkapcsolatban mindig, mindent meg tudjak beszélni a társammal.

Ha engem valami ma zavar, akkor azt a valamit nem növesztem az agyamban, és rágódok rajta heteken, hónapokon keresztül, amíg egyszer csak szétrobbanok, és cirkusz lesz belőle. Hanem, ha valamit gondolok, azt mindig elmondom. S most persze más dolgokat kell kimondjak, mások a félelmeim. A nőiesség, a szexualitás kérdése például teljesen átalakult. S erről én igenis akarok, és fogok beszélni.

A felébredésem után az volt az egyik első kérdésem, hogy lehet-e még gyerekem. És lehet. Minden szervem működik. Csak derékon alul nem érzek semmit.

A megtett út során mi változott az értékrendedben?

– Én úgy érzem, hogy emberként nem sokat változtam. Mindig azon voltam, hogy megoldásokat keressek, s ne azt lássam, amit nem tudok. Az, hogy nekem nem működik a lábam az nem azt jelenti, hogy én ne lennék lélekben és agyban ugyanaz. Valószínűleg lélekben érzőbb, empatikusabb lettem, gondolatokban pedig strukturáltabb. A humorom, azt hiszem, jobb lett. Meg tudom nevettetni a körülöttem levőket. Ha sugározhatsz valamit a világba, az inkább legyen egy mosoly, valami pozitív. Alapvetően, ami megváltozott, az az idő. Ez az, amit nagyon figyelembe kell vegyek. Az például, hogy gyorsan elmegyek tusolni, ez nekem már nem lehetséges. A tusolás az minimum félórás. S ez összeadódik azzal, hogy katéterezni kell, amit én úgy hívok, piskótázni, hogy tulajdonképp egy nap én másfél órát töltök el csak azzal, hogy pisikálok. S ez idegesít, persze, borzasztóan idegesít.

De tudom, ha valahol 9-re ott akarok lenni, akkor már 7-kor el kell kezdjek készülődni. Nincs olyan többet, hogy öt perc alatt felöltözöm, és 8 óra 20 perckor költöm a kislányomat, és még bölcsibe is elérünk munka előtt, meg munkába 9-re. S akkor, ha van egy héten valamennyi szabad időm, és arról van szó, hogy ezt az időt kivel töltsem el… Valószínű, hogy leginkább Petrával szeretném eltölteni. Mivel az időm ennyire limitált, én is limitálom azokat, akikkel megosztom. Igazából ez az, ami változott.

Van valami, ami felértékelődött?

– Az a lényeg, hogy valami azt váltsa ki belőled, hogy gondolkodsz róla. Hogy gondolsz rá aznap este, és gondolkozol másnap este, s ezt a dolgot így görgeted egy hét múlva is. Ezekből lesznek a meghatározó pillanatok.

Aztán ott van az a zöldségárus a sarkon, aki leállított egyik nap, hogy elmondja, milyen pozitív kisugárzásom van.Vagy a kasszásnő a közértben, aki megkérdezte, mi történt, majd elkezdett sírni, és együtt sírtunk a kasszánál. Vannak ezek a teljesen véletlen találkozások, amik által rájössz valamire. Ez a lélektől lélekhez való szólás… A zöldséges, a néni a közértben… Ezek az úgymond kicsi dolgok, amiktől valaki több lesz, akkor is, ha kívülről úgy tűnik, „kevesebb”.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. decemberi lapszámában jelent meg.