– Azt mondod, nem vagy író, és hogy a kilencedik, sőt talán a századik könyved után sem fogod ezt mondani magadról. Miért?
– Mert nem jellemezném ezen keresztül magam, holott az írás mint hobbi mindig jelen volt az életemben. A mindennapjaimat inkább a HIFA-Románia Egyesületnél (felnőtt korú fogyatékkal élők megsegítésére létrehozott egyesület) végzett munkám teszi ki. Ez az, ami feltölt, amitől jól érzem magam. A történetek, amelyeket megírok, az életemből egy-egy olyan darab, amit sikerült feldolgozni és lezárni. Nem úgy ültem le, hogy most írok egy nagyregényt, hanem azt szerettem volna, hogy végre igazán meg tudjak gyógyulni általuk. Azért is mondom, hogy nem vagyok író, mert nem érzem úgy, hogy művészetet produkálok, könyvet hozok létre. Általában, ahogy megszületik az első pár mondat, a történet megírja önmagát. Szinte semmit nem kell tennem, csak hagynom, hogy előbújjon. Úgy érzem, hogy az egy másik szoba, ahova időnként beléphetek...
– Egy tucat kéziratod van már készen, amiből most jelent meg a harmadik könyv formájában, a Barnabás, a vigasztalás fia című. Ebben is taburól írsz, mint a korábbiban, de most egy fogyatékkal élő fiú történetét osztod meg az olvasóval.
– Rövid negyven évem során sok mindenen keresztülmentem, és most értettem meg, amikor sikerült az íráson keresztül elmélyíteni ezeket a történeteket, hogy ezekből más is gazdagodhat. Szokták kérdezni, hogy könyvbemutató előtt van-e bennem izgalom, hogy mennyi könyvet vásárolnak majd. Őszintén úgy gondolom, hogy onnantól kezdve már nem az én utam, nem hozzám tartozik. Én ezt a könyvet a szívemből adtam, a szívemet sikerült begyógyítani általa, és innen már Barnabás menetel, nem én.
– A történeteiddel tehát nem csupán magadat gyógyítod, ahogy fogalmazol, hanem másoknak is próbálsz segíteni.
– Remélem, tudnak segíteni a könyvek, vagy legalább elindul egy folyamat. A Vér és döntés kéziratát például – amely egy leszbikus hölgyről szól – olyan céllal adtam ki a kezemből, hogy ha valaki csak tíz oldalt olvas el belőle, talán az is elindíthat benne valamit. Elgondolkodik azon, amin eddig valamiért nem. És ha ezt sikerül elérni, akkor a könyv teljesítette küldetését.
A könyv közelebb hozza a fogyatékkal élők világát úgy, ahogy a mindennapi élet nem tudja
– És mi a célja Barnabásnak?
– A Barnabás, a vigasztalás fia című könyv a fogyatékkal élők társaságában eltöltött több mint egy évtizedes munkám esszenciája. A HIFA-Románia ügyvezetőjeként olyan dolgokat élek át, tapasztalok meg és láthatok első sorból, amivel alig vagy soha nem találkoznak az emberek. Ez a könyv közel hozza a fogyatékkal élők világát, a kérdéseket és a válaszokat úgy, ahogyan a mindennapi élet nem igazán tudja. Vagy azért, mert nem merünk kérdezni, vagy mert nem mernek válaszolni.
– Egyes szám első személyben írtad ezt a könyvet is, azaz te magad is mélyen benne vagy ebben a történetben.
– Nem volt könnyű megírni. Akár a Vér és döntésnél, alá kellett merülni. Ez a folyamat nagyon kemény, hiszen átélem a fájdalmat, általában csak mentálisan és lelkiekben, de megtörténik. Bár nem tagadom, néha fizikai fájdalommal is jár. Igyekeztem ebben a szerepben úgy vélekedni és megnyilvánulni, a történetet úgy kerekíteni, hogy tudjon tanulságul szolgálni. Vannak előolvasóim: fogyatékkal élőkkel foglalkozó intézmények vezetői, illetve fogyatékkal élők. Az intézményvezetők részéről az volt a visszajelzés, hogy na, ebbe aztán minden bekerült. Egy fogyatékkal élő meg azt mondta, hogy sokkoló volt, mert olyan húrokat pendítettem meg, amit ő sokszor gondolati szinten sem mer.
– Mondod, hogy nagyon megvisel lelkileg egy-egy ilyen könyv megírása. Ezeket az időszakaidat a családod hogyan viseli?
– A Vér és döntés és a Barnabás rengeteg pluszt hozott a családnak, hiszen olyan tanítások vannak benne a mindennapi életről, amelyekről sokat tudtunk beszélni a gyerekekkel. Gyakran kérdezik, hogy mit olvasok vagy írok éppen, és arról elbeszélgetünk. Van, ami könnyebb, de van, ami nagyon rázós. Írtam egy történetet, melyben a hölgy, akinek a szerepébe belebújtam, bár egy jól működő párkapcsolatban él, tiszteli, szereti, becsüli a férjét, és istenfélő, mégis megcsalja a párját. Egyszeri alkalom, de a jövőben visszaköszön ennek a következménye. Amikor ezt írtam, olyan kegyetlenül traumatizálódtam, hogy rejtegettem a telefonomat, amikor éppen ott tartottam, hogy a hölgynek messengeren ír az illető. Vagy összerezzentem, hogyha megszólalt a telefonom, és mindegyre emlékeztetnem kellett magam, hogy nem én vagyok az, aki ezen keresztülmegy, hanem a történetem szereplője. Nem én csaptam be a férjemet vagy magamat, hanem a könyvem főszereplője.
– Engeded a gyerekeidnek, hogy elolvassák a könyveidet, vagy még vársz ezzel?
– Érdekes paradoxon ez az életemben. Amióta megtanultam olvasni, rengeteget olvasok. Ezt látják tőlem a gyerekeim, így nőttek fel, mégsem barátjuk még a könyv. Úgy vagyok ezzel, mint a hittel és a templomba járással, hogy addig a pontig, amíg nem sikerül megtalálni azt a környezetet, hangulatot, könyvet, személyt, papot, akit ők el tudnak fogadni, addig nem fogom ezt erőltetni. Egyelőre még itt tartunk.
Csatlos Tünde és Csata Éva a marosvásárhelyi könyvbemutató előtt
– Ha a könyvbemutató után hazaérsz, írni vagy olvasni fogsz?
– Most abban az időszakában vagyok az életemnek, amikor erőszakkal visszafogom magam az írástól. Szeretném hálával és tisztelettel átélni a pillanatot, hogy megjelent az új könyvem. Az első kettőnél éppen benne voltam egy nem tudom, hányadik kéziratnak a megálmodásában, kivitelezésében, és úgy mellesleg kijött egy könyv. Utána jöttem rá, hogy ez mekkora isteni kegyelem, és nem illene így eljátszani. Szóval félretettem ezeket a tevékenységeket egy időre, amíg Barnabást útjára bocsátjuk. Utána hálát fogok adni azért, mert ha eléri a célját, akkor gyógyítani fog, és ennek időt kell hagyni. Majd jöhet a következő történet, ami a fejemben már készen van, csak éppen le kell ülni a gép elé.
Kiemelt kép: Mureșan Bereczki Vilmos György
Fotók: Csatlos Tünde
