Budapest@székelyszemlélek.hu A kékvirágos nemezkalaptól a budapesti Operaházig

Olyan az élet, mint a láncöltéses varrás: egyik öltésből szépen indul a következő. A szabályos öltéshez persze figyelni kell. Egy döntés, egy találkozás, egy gondolat elindít, belesodor egy újba, egy emberi szó, egy tiszta tekintet nyomán falak omlanak, és – az egyébként – csikorogva nyíló ajtók könnyedén tárulhatnak ki. Budapesti szisszenések székely szemmel és lélekkel.

„Semmink sincs, csak a történetünk, és ez a legtöbb, amivel bírhatunk, erre kell vigyáznunk, és ezt kell gazdagítanunk valahogy.” (Visky András: Kitelepítés)

Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, s így mindenik determinált” – hangzik a dolog egyik legtökéletesebb megfogalmazása. Az indulat áttetsző – kiérződik szemen-, bőrön-, mozdulaton át. A lélek pedig ott pörög előttünk, szinte kiválva belőlünk, kapcsolódásokat keresve szüntelen. 

A turkálás (főként) nőkre tett terápiás hatása lassan harminc éve evidencia. 

A rendszerváltás elérhetővé tette a nyugati egyházak tonnákban szállított segélyeit, amelyből aztán virágzó iparág született. Rákaptunk rendesen. Hát hogyne, amikor annyi öröm forrása egy-egy olcsó darab. És akkor a vigasztaló erejéről még szót sem ejtettünk. Szóval, turkálni Budapesten is szuper. Itt úgy is nevezik „megyek a Rocsiba, rocskózni!” 

A Háda a szín és típus szerint kategorizált-, vállfás-, exkluzív darabok boltja. 

A másik véglet az adománybolt: Válogatás nélkül átveszünk és szociális áron eladunk használt vagy feleslegessé váló ruhákat, könyveket, játékokat, háztartási, elektronikai cikkeket, stb. A bevételből fenntartjuk a boltot és öko-szociális projektjeink finanszírozását támogatjuk – áll a honlapon. Csak röpke megjegyzés: minden nemzet egyetemistája áll a pult mögött. Egyik betévedésem alkalmával megszólal egy bájos, barna lány: mondom, te erdélyi vagy, ugye, a mienk? A hanglejtés! Szentgyörgyi? Nem, csíki! Örömködés, ismerőskeresés, persze, hogy van, ráadásul rokon. Na, ilyen kicsi ez a főváros! Azt még csöndben megállapítjuk: 

turkálni is otthon lehet úgy igazán.

Budapest turkálós arzenálja nyilván ennél tarkább: a kínálat a vintage-től a különcöknek szólókig eltart. Félreértés ne essék, nem úgy van, mint otthon, hogy hirtelen besuhanok az egyik turiba, mert leárazás van, s ó na, még van öt percem, akkor a húsz lépéssel távolabbiba is. Itt, kérem, miután más az idő múlásának a mértékegysége – de komolyan – 

a turkálás igencsak ünnepi és külön logisztikát igénylő tevékenységgé avanzsál. 

Ennek áthidalására – gondolom – a budapesti nők körében kialakult egy különös divat, amelybe egy helyi barátnőm avatott be: évente kétszer, Forradalmi ruhacsere címmel „forradalmi” ruhacserét szerveznek a csoport valamelyik tagjánál, akinek tágasabb a lakása. Október, március, akkor van szabadnap. A csoport megnevezés finom túlzás, ugyanis bárki hívható. Így történt, hogy a két nappal azelőtt egy klubban hallgatott vásárhelyi származású énekesnő is egyszer csak a nappalimban öltöződött, ahogy falun mondanák. 

A március 15-e körüli akcióra - hálából - felajánlottam az én (bér)lakásomat. 

Tizenöt hölgyre számítottam, akiknek csak a nevét ismertem, kis virágos névcetlivel- és Kossuth-kiflivel vártam őket, stílszerűen. Ehhez képest voltak vagy harmincan, amit nem bántam, a rongyozás mértékét tekintve sem, csak jó házigazdaként, folyton kérdezni kellett, te ki vagy? Ha volt névjegykártya, akkor siker, ha nem, hirtelen írtam, virágocskát is rittyentettem mellé. Élvezték. Így telt a délután nagy asszonyi egyetértésben, tükrök, próbálgatások, vélemények, rá- és lebeszélések közepette. 

Női édenkert pár órában. 

Azért a titkos sóhajokat sem kell elfelejteni, ami a darabok kapcsán felszállt, ha más ragadta magához és passzolt. Mégis a cókmók-csere legértékesebb fázisa a beszélgetés, ismerkedés, akár egy megöröklés, akár egyéb miatt! Hirtelen belibbent egy erősen kékszemű, dekoratív nő - persze egytől egyig szépek voltunk, ez nem kérdés -, aki nem hozott semmit, mert előadásról érkezett. Ugye, nem baj? Jaj, dehogy! Van itt elég minden, vigyed! Amúgy is 

állandóan újult a készlet a frissen érkezők miatt, akik színes, gurulós bevásárlótáskákkal hozták a pesti társadalom rétegződéseiről is suttogó zakotát. 

Mint kiderült, „kékszem” kórista az operában, de nem fog nekünk áriázni. Ezt elfogadtuk, és a tornyosuló kupacba feledkeztünk ismét. Búcsúzás után hirtelen visszanyitott, hogy az előszobában található nemezkalap odaadós-e? Úgy ugrottam fel a „biztos kell ez nekem?” lágy mélázásból, mint a nikkelbolha. Az az én személyre gyártott mesekalapom, nem! (Csak azért kaphattam meg fél áron, mert erdélyi vagyok, de ez egy másik történet.) 

Addig-addig kérlelt azzal a szemével, hogy szívem mély fájdalmával odaadtam neki. 

Szó, ami szó, jobban állt azon a szép fején, és hát illett is az operaénekesnő-főhöz, pedig hogy ágáltam volna én is otthon benne. A nagy tett után fél percig hideg és meleg futkorászott „hősies” szívemben, és ölelések közepette elvitte életem fejfedőjét, amibe még a nevem is bele volt hímezve. Annyi lélekjelenlétem maradt, hogy egy szakmai jegyet kunyeráltam a gyönyörűen felújított Operaházba, amely mellett naponta vágyakozó, mély levegővétellel haladok el. És kaptam! Mert 

összefogja egyik dolog a másikát”.

Itt például lezárhatnám mondanivalómat, engedve, hogy az olvasó – ha kíváncsi –, nézzen utána az operaháznak, az előadásoknak, merüljön el a briliáns látványban, dagadozzon, hogy lám, a budapesti szépségben túlszárnyalta a bécsi Operaházat, ezt anno Ferencz József is keserűen állapította meg. Mondjuk, hogy lezártam. Legyen ez aprócska lábjegyzet: az előadás (Hunyadi László, az első magyar opera) napján csöng a telefon, és 

egy másik kórista - a kékszemű kérésére - felajánlotta, hogy másokkal együtt bevisz a színfalak mögé, fel a tetőre, teljes opera tour-t kapok ajándékba, 

és előkelő helyen ülhetek, nem fenn a kakasülőn. Még a pazar brokát jelmezeket is megsimogathattam, nemcsak tekintettel. Miután a vezetőnk elköszönt, és elment szakállat ragasztani, még sikerült elkapni az előadás kulisszatitkaiba bepillantást nyújtó eligazítást. Szünetben kékszemű elvitt a művészbüfébe, ahol a primadonnák közt fogyaszthattam el egy habos babost. Kutyafuttában. Csengetés után rohantam vissza a művészbejáróhoz, ahol szó szerint Ulászlóba (kolozsvári operaénekes), a gyilkos királyba botlottam, hiszen a nyitány alatt nemcsak a nézőtér sötétült el, hanem a színpad is a kezdés pillanatának feszültségébe burkolózott.

A háromórás előadásról nem írok. Nem lehet röviden. Egy szót mégis: hatalmas!

Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Simon Péter
Simon Péter

Templomba készültem, de nem volt víz. Csak a csapban. Ugye otthon, „ahajt”, ha egyéb nem, a szomszéd ad egy vödörrel a kútból. Három vendéggel ébredtem az új lakásban, ami még nem az otthonom, sem külsőre, sem belsőre, de alakul… Budapesti szisszenések székely szemmel és lélekkel.