ARCHÍV A szép halál és az elengedés: Polcz Alaine megismételhetetlen életműve

Polcz Alaine nagyon fiatalon szembesült az elmúlással, az erőszakos halál borzalmaival, a véglegességgel. Az emberi lélek megismerése és tanulmányozása felé fordult, és ő lett a tanatológia magyar nagyasszonya. Sokat tudott a halálról, s talán éppen ezért élete végéig teljes életet élt. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)

Élete utolsó éveiben – amikor már nem kísért haldoklókat a végső úton – még mindig a gyászolókkal, a gyász mibenlétével foglalkozott. Többnyire tanatológusnak határozta meg önmagát, olyan embernek, aki az öregedést, az elmúlást kutatja. Egyik utolsó interjújában, 81 évesen azt mondta, hogy mivel ismeri e jelenségeknek a buktatóit, talán könnyebb számára a megértés, az elfogadás is. Azt is mondta akkor – hihetetlen derűvel és nyugalommal –, hogy még pár évre van tennivalója, mert készül a halálra: rendbe szeretné tenni dolgait, kapcsolatait. Ez az idő megadatott neki – majdnem 85 évesen távozott erről a világról, otthonában békében, csendben elszenderedett. 

A tanatológia a pszichológia egyik ága, neve a görög Thanatoszból, a görög mitológia Haláljából származik. A haldoklással, halállal, gyásszal kapcsolatos lelki folyamatokkal foglalkozik, ma már interdiszciplináris módon, azaz orvosi, szociális szempontokat is figyelembe vesz. Az orvostudományban a tanatológia például a haldoklás biológiai vizsgálatát fedi, pszichológiai vonatkozásban pedig többek között a haldoklót, illetve hozzátartozókat terhelő pszichés fájdalom enyhítésével is foglalkozik. A tanatológia egyik kiemelkedő képviselője volt Polcz Alaine.

Halál és élet

Polcz Alaine Kolozsváron született 1922. október 7-én. Fiatalon férjhez ment, aztán alig 19 évesen minden borzalmat átélt és megtapasztalt, ami egy háborúban egy nőt csak érhet. Éhezés, rettegés, menekülés, kényszermunka, erőszak, rengeteg erőszak, bizonytalanság és halál – ezen dolgok közepette élt hónapokon át, majd viselte nyomait egy életen át.

„A háborúról nem tudtam beszélni. Miklósnak (második férje, Mészöly Miklós – szerk. megj.) annyit mondtam, hogy az oroszok elhurcoltak, így tárgyilagosan, és hogy nem tudom, hányan, megerőszakoltak.

Hullámzott a front, mindenkit elvittek. Ő nem kérdezett többet. Anyám sem, soha nem kérdezett többet. Más sem. Senki. Ki mert ilyet kérdezni?” – írta Egész lényeddel című kötetében később. A háborúból betegen került haza, és miközben majdnem meghalt, házassága felbomlását, a férjében való csalódást is túl kellett élnie, miközben már azt is tudta, az anyaság sosem adatik meg neki. Ennyi teher, ennyi trauma, ennyi gyász után az életet választotta. Polcz Alaine-ből a túlélés, az elengedés, az odafordulás és segítés művésze lett.

Elkísérni a végig

Orvos szeretett volna lenni, de végül pszichológus lett. Az ELTE pszichológia szakán 1949-ben szerzett diplomát, és ebben az évben ment feleségül Mészöly Miklóshoz, a 20. század egyik legkiemelkedőbb magyar írójához. Társak voltak végig, szép házasságban éltek, de a sérelmek és fájdalmak sem hiányoztak ebből a legendás kapcsolatból. Újabb feldolgozni- és elengednivalók. Pszichológusként kezdetben felnőttekkel, mentális betegekkel dolgozott, majd játékdiagnosztikai kutatásokat végzett. Aztán

fél évszázadon át kísérte a haldokló gyerekeket utolsó útjukra, segítve közben hozzátartozóiknak is elfogadni az efogadhatatlant, elengedni az elengedhetetlent.

Haldoklók és hozzátartozók terápiájával foglalkozni hatalmas és bátor feladat, de Polcz Alaine-ben volt annyi belső erő és derű, érzelmi tartalék, hogy élete végéig tegye, amit tenni akart, amit választott, vagy amit neki juttatott a sors.

Könyvek és üzenet

Rengeteg könyve jelent meg. Önéletrajzi írás az Asszony a fronton, amely talán az egyik legőszintébb és éppen ezért legmegrázóbb tudósítás a nők „háborújáról”. Rengeteg szakkönyv kerül ki a keze alól, köztük olyan pszichológiai, tanatológiai munkák, amelyek kézikönyvnek, alapműnek számítanak, továbbá irodalmi jellegű alkotások, gyerekeknek szóló munkák, amelyek épp az egyik legnehezebbről – a halálról, a veszteségről szólnak.

A halálról, amelyről szinte elfelejtettünk beszélni. Amit ki akarunk zárni, amire nem akarunk gondolni, amit el akarunk titkolni a beteg hozzátartozó, a kérdezősködő gyermek elől.

Miközben rég betört otthonainkba a tévék, telefonok képernyőjén át a rengeteg erőszakos halál, ha a valóságban szembesülünk a véggel, tehetetlenek vagyunk. Polcz Alaine életműve épp ennek a viszonyulásnak a megváltoztatásáról szól.

Polcz Alaine és a Világjáték  Gyermekterapeuták sokasága használja ezt a diagnosztikai és terápiás eszközrendszert, amelyet a hatvanas években a pesti gyermek-ideggondozó intézmény munkatársaként külföldi példák nyomán kísérletezte, alakította ki Polcz Alaine. Ő maga ezt írta róla: „a tapasztalatok szerint a legjobb és legátfogóbb játékdiagnosztikai és terápiás módszer. Előnye, hogy a vizsgált személyben játék-, alkotás- és örömélményt kelt, korosztályra való tekintet nélkül. Maga az építés folyamata, a problémák és feszültségek megjelenítése alkotás és játék közben terápiás hatású”, miközben a történések sok mindent jeleznek a szakembernek. Adott egy nagyobb tálca, homok, amiből szárazföldet lehet építeni, és rengeteg figura: házak, emberek, állatok, növények, bútorok, járművek, stb. amiből felépíthető a saját világ. Amilyet akkor és ott érez az építő.

Szép halál?

Polcz Alaine azt mondta: van szép halál, lehetséges a szép halál. Harminc éve, 1991-ben néhány munkatársával alapította meg a Magyar Hospice Alapítványt, amely a gyógyíthatatlan betegek emberhez méltó haldoklását, élettől való búcsúzását segíti. Külföldi példák alapján mindent megtett a halálnak, mint tabunak az oldásáért, azért, hogy minél több embernek legyen lehetősége szépen elmenni.

A hospice filozófiája szerint a halál az élet természetes része, a halál idejét sem elhúzni, sem rövidíteni nem szabad. Abban kell segíteni a távozót

– a palliatív kezelés mellett –, hogy utolsó idejét is teljességében élhesse meg testileg, lelkileg és szellemileg. A palliatív ellátás a gyógyíthatatlan betegek teljes körű ellátását jelenti, amikor a korszerű fájdalomcsillapítás mellett a szociális és lelki problémák is ugyanakkora hangsúlyt kapnak. Általában intézményi ellátásban valósul meg, míg a hospice gyakran az otthonában kíséri végig a végső hetekben, napokban a haldoklót. Túl ezen, a hospice nemcsak a haldoklót, hanem a családtagokat is segíti a konfliktusok feloldásában, az elengedésben, a gyászban, a feldolgozásban. Egyik alapja a nyílt kommunikáció: hogy beszélni lehessen a legnehezebbről is.

Új rítusok kellenek

Polcz Alaine többször is mondta, hogy nemcsak a halál állít ilyen helyzetek elé: minden veszteséget el kell gyászolni, ahhoz, hogy úgy engedhessük el, hogy már nem korlátoz, nem bánt, nem szorít, nem húz vissza a mindennapokban.

A régiek sokat tudtak a gyászról, aztán valahogy elidegenedtünk ettől (is), a ma emberének új rítusokra van szüksége a lezáráshoz és elengedéshez – fogalmazott egy interjúban.

Máshol pedig ezt írta: „Egyre világosabban látom és tudom, hogyan készített fel az életem minden egyes nagy törése, szenvedése, hogy be tudjam tölteni a célomat. Ha kitértem, el kellett buknom. Miközben sirattam azt, ami elveszett, jött az új. Követhetem az egyes állomásokat és kereszteződéseket. Idáig jutottam a keresésben és megértésben. És ha az életedet átnézted és megértetted – legalábbis azt hiszed –, akkor el tudod engedni. A múltat – és a jelent”.

A halál méltósága A világ mintegy 100 országában több mint 8000 hospice működik. Romániában is jelen van 1992 óta, Reménység Háza (Casa Sperantei) néven működik ilyen jellegű szolgáltatás például Bukarestben, Brassóban. Erdélyben többnyire egyházi szervezetek, illetve otthoni gondozással foglalkozó alapítványok, karitatív intézmények vállalják fel a szolgálatot a gyógyíthatatlan betegek mellett. Bár több városban működik, egyelőre a szélesebb tömegek számára nagyjából elérhetetlen. Gyermekcipőben jár a palliatív kezelés is, amely főleg az utolsó stádiumban lévő daganatos betegeknek biztosítana emberhez méltó, polczalaine-i szép halált.

Kiemelt képen férjével, Mészöly Miklóssal / Fotó: Fortepan, Expertin blog, MTV

korábban írtuk

Szenvedéllyel élt minden napot, mintha az utolsó volna – Frida, a megismételhetetlen
Szenvedéllyel élt minden napot, mintha az utolsó volna – Frida, a megismételhetetlen

Ötvenöt önarcképben örökítette meg magát, hiszen úgy vélte, ő maga a téma, amit a legjobban ismer. Frida Kahlo munkássága, de egész személye is ikonikus és megkerülhetetlen: őszinte és sokszor mellbevágóan nyers, számtalan testi és lelki fájdalommal tűzdelt, mégis arra tanít, hogy élni csak a mának érdemes. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. augusztusi lapszámában jelent meg.)