Ahogy jön, úgy loccsan: türelmünk a határon

Az elmúlt időszak sokaknak a legsötétebb lehetett élete során, és vannak akiknek a szorongás, a bizonytalanság vagy a megváltozott élethelyzet okoz nehezebb napokat. Eddig tudatosan vagy természetéből fakadóan türelmes ismerőseimnél is egyre gyakrabban tapasztalom: elfogy a cérna, hullámzó a hangulat, egyszersmind alacsonyabbra került a tolerancia-küszöb.

Egyre kevésbé bírjuk végighallgatni a másikat, kivárni a sorunkat, vagy visszafogni, hogy a világra ráborítsuk a feszültségünket. Bizonyára korábban sem volt teljesen másképp, csupán nem ennyire szembetűnően, felerősödve tapasztaltuk. Szalay Zsuzsanna pszichológus-szerzőnk maga is részt vesz a sűrűjében: két iskoláskorú gyerekével és szakmailag az oktatási rendszerben, szemlélőként és megnyilvánulással a közösségi médiában. 

A türelem határa

Hol van a határ? Egyáltalán megfogható, tetten érthető? – boncolgatjuk a kérdést. Ez nagyon nehéz év – mondja Zsuzsanna – olyan szempontból, hogy rettentő sok stressz, frusztráció és bizonytalanság ért mindenkit. Ez most a türelmünket maximálisra járatja. Figyelve én is a jelenségeket, az emberek reakcióit és a sajátomat is, ezt látom. Én nagyon türelmetlen személynek tartom magam, impulzív is vagyok, ezért komoly lelki munkát végzek, hogy tudjam az érzéseimet úgy kommunikálni, hogy közben ne seperjek el dolgokat magam körül. 

A türelem a pszichológia meghatározása szerint az önkontroll

Az önkontroll pedig az érzelmeinknek, indulatainknak, cselekedeteinknek, viselkedésünknek a szabályozása. Ez a szabályozás két pólusú: gátlás vagy serkentés lép életbe. 

Ha a megélt érzéseket – lehet ez düh, félelem, bizonytalanság – szabadjára engedjük, azt jelenti, hogy a gátlás nem lép be időben a szabályozás során. Ilyenkor történhet az, hogy az érzelmek akkora erővel nyilvánulnak meg, buggyannak ki belőlünk, hogy szélsőséges esetben elsöprő, káros hatásuk tud lenni. Mintha a tudat kikapcsolna, a nyers indulat kontrolálatlanul, szüretlenül nyilvánulna meg, és olyan dolgokat mondunk ki dühünkben, sértettségünkben, amit később megbánunk.  Ezzel pedig olyan lelki sebeket okozhatunk, amit a másik fél nem biztos, hogy könnyen meg tud bocsátani. Egyénfüggő, ki mennyire tud a lelki sebeken túllépni.

Bele  a nyilvánosságba

Gyakran azt látjuk, hogy az indulatok levezetésére a legkézenfekvőbb hely a közösségi média. Érvelés nélkül, a személyeskedésig elmenően osztjuk az észt, anélkül, hogy érdemben megvizsgálnánk a másik mondanivalóját, vagy egyszerű tényként kezelnénk, hogy ez az ő véleménye. Az önkontroll képessége mellett még van egy jelenség, ami nagyon jellemző akár a közösségi médiában is, az érzelmi inkontinencia (akaratlan érzelmi kitörés) – mondja a pszichológus. 

Ez arról szól, amikor az ember azt érzi, hogy ő most nem tudja visszafogni az érzéseit, és amit érez, az rögtön meg is kell nyilvánuljon. Ez lehet öröm, szorongás, félelem, bármi, a lényeg, hogy tudatosítás és szűrés nélkül, ahogy jött, úgy loccsintja is az éppen elérhető környezetre.

Hogy a közösségi médiában mindenhez hozzá lehet szólni, s mindent el lehet mondani, sajnos nagyon gyakori jelenség lett, látható hozzászólásokban, bejegyzésekben. Mindenki úgy érzi, hogy meg kell szólalnia, és le kell vezetnie a feszültségét. Ez már egy ilyen hallgatólagosan elfogadott szokás lett. Zsuzsanna is használja véleménynyilvánításra a Facebook-ot, de szerinte a közösségi térben vitákba bocsátkozni jelen pillanatban teljesen fölösleges.

„Az érdemi vitákat nem komment-ütköztetésben fogjuk megvívni. 

Én is szoktam ilyen fékhúzó bejegyzéseket tenni, amikor azt érzem, hogy most már kezdünk belemenni olyan területekbe, ami már káros, akkor nekem is van egy sarkalatos véleményem, s megírom, de vitába egyáltalán nem bonyolódom. Lehet tetszik, lehet nem, amit mondok. Azt viszont sajnálom, amikor értelmes emberek, akikkel egyéb más témákban egyetértünk, olyan szinten vagdalkoznak és minősítenek másképpen gondolkodó embertársakat, hogy az már fájó.”  

Milyen vagyok én?

Hogy kevesebb sérüléssel, esetleg tudatosabban, netán megerősödve vészeljük át ezt az időszakot, jó lenne kicsit többet tudni saját reakcióinkról. Személyiségünk alapján eltérő nehézségű lehet az önkontroll, mivel meghatározza az, hogy mit dobott a gép, mit örököltünk – mondja Zsuzsanna.  Ha csak a négy alap temperamentum-típust vesszük, általában a szangvinikus és a kolerikus típusok impulzívabbak, ők azok, akiknél a serkentési folyamatok erősebbek, mint a gátlási folyamatok. Hamarabb belelkesednek, érzelmeiket könnyebben megélik és nehezebben gátolják le.  Ha ilyen temperamentummal születtünk, biztos többször futunk bele olyan helyzetbe, amikor nagy a veszélye, hogy elveszítjük türelmünket. 

Hirdetés

A flegmatikus személyiségtípusnak sokkal nagyobb a türelme, ő az egyik legtürelmesebb típus, a melankólikus pedig nagyon érzékeny, lehetőleg kimaradna minden feszült helyzetből, csendben és háttérben próbál túlélni. Ez utóbbi a nagy többség, ahogy én látom  – véli a szakember –, minimálisra csökkenti azokat az információkat, vitákat, amelyek felbolygatnák.

A türelmetlenség semmi jóra nem vezet

A környezet pedig azzal tud hatni, ha visszajelez a türelmetlen embernek, lehetőleg indulatok nélkül – javasolja Zsuzsanna. A járványidőszak alatt különböző táborok alakultak: összeesküvés elmélet-hívők, járványtagadók csatáznak az elfogadókkal és szabálykövetőkkel, indulatoktól terhes egy-egy kommentáradat. Zsuzsanna két fajta nézőpont szembenállásának ütközését látja a jelenlegi helyzetben. Van egy olyan réteg, aki nagyon fél és nagyon szorong, akinek a gondolatait ez foglalja le, szinte csak ezen van a fókusza, és van egy másik réteg, aki megpróbálja élni az életét, s bár betartja a szabályokat, de nem ez van az élete középpontjában. Ez a két réteg nagyon tud egymásra haragudni, az egyik felelőtlennek tartja a másikat, a másik parásnak a szorongót, és nagyon egymásnak tudnak esni, egymást hibásnak kikiáltani. 

Az a baj, hogy az indulatokat egymásnak fordítjuk, a helyzet adta feszültséget nem a helyzetnek, hanem egymásnak tulajdonítjuk, és  ez a legkárosabb. 

Semmi jóra nem vezet, mert haragszunk egymásra, s egymást okoljuk a járványért, a helyzetért, akár a körülményeinkért. Nagyon veszélyes tévúton járunk. El kellene fogadjuk, hogy mindenki másképp éli meg ezt az időszakot.  

Türelmünk tréningezéséhez nagyon fontos, ha vitában vagyunk vagy akár valamit észlelünk, ami nagyon felbolygat, hogy először mindenképpen realizáljuk, mi történt most bennem, mit érzek. 

Ne reagáljunk rögtön. Jó alapszabály, hogy aludjunk rá egyet, de legalább számoljunk el tízig. 

Miután az indulat lecsitult, és nem vagyunk annyira a hatása alatt annak, ami fájt, bántott vagy dühített, hozzuk a másik fél tudomására olyan módon, ami nem támadás, hanem informálás. Én mindenképpen ezt javasolnám – mondja Zsuzsanna. Az önkontroll nem azt jelenti, hogy elfojtjuk az indulatokat, adjuk ki, csak ne ilyen rögtön áteresztő módon zúdítsuk a másikra. 

Az sem mellékes, hogy a felnőtt társadalom mintája a felnövekvőnek. Tényleg ilyennek szeretnénk látni majd gyermekeinket? 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: