ARCHÍV András Lóránd: Az együttélés nem egy választható opció, de annak minősége igen

Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Máréfalva között két szűk órára csíptük el András Lórándot: egyszerre több szociális projektben is dolgozik, több helyszínen is. Meg ott van még a család, a legkisebb gyerek másfél, a nagylány pedig hétéves. A székelyföldi cigány közösség ügyét tűzte zászlajára. Harmincéves munkaterv, de az is lehet, hogy ötven. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)
Hirdetés

– Csíkszeredában születtél és nevelkedtél. Hogyan kötöttél ki végül Máréfalván?

– Szociológia szakon végeztem, a máréfalvi származású feleségemet az egyetemen ismertem meg, akkoriban elég sok helyen oktatgattunk az egyetem mellett, és jött az ötlet, hogy Máréfalván is kezdjünk el valamit. Az első feladatunk az volt, hogy a Máréfalvi Mirákulumot kissé újragondoljuk. Összeszedtünk fiatalokat a faluból, és kezdtünk táncikálni. 2008 augusztusában volt ez. Akkoriban alakult meg a testvértelepülési kapcsolat Pécsváraddal: felkértek, hogy menjünk el a Pécsváradi Leányvásárra. Ott, a kocsma teraszán döntöttük el, hogy ifjúsági egyesületet hozunk létre. Az akkori 14–15 éves fiatalok ma már a Máréfalvi Rozetta Ifjúsági Egyesület vezetőségét alkotják. Innen meg gurult a hógolyó: ma már a hatodik és a hetedik generációval dolgozunk, idén például hat néptánccsoportunk van mindenféle korosztállyal, összesen mintegy 140 emberrel. 

– De ekkor már dolgoztál a szakmádban is…

– A Közösségi Alapítványnál dolgoztam egy alcsíki projektben, három településen végeztünk szociológiai kutatást, ezt követően pedig közösségi mobilizálós tevékenységet indítottunk be. Aztán a Gyulafehérvári Caritasnál több projektben is részt vettem, mindenik a cigány közösséggel való munkát jelentett. A Caritas után a Máltai Szeretetszolgálatnál folytattam és folytatom, ehhez társult a Hargita Megye Tanácsánának a Mélyszegénység-munkacsoportja, aminek a koordinátora vagyok, de egy DreamRoad nevű, illetve egy, a sepsiszentgyörgyi Őrkőn futó projektnek is tagja vagyok. 

Fotó: Bethlendi Tamás

– Sok ingázással járhat ez. Főként, hogy a Csíksomlyón történt januári tűzeset után hónapokig te is önkénteskedtél a csíkszeredai Arénában…

Decemberben létrejött a munkacsoport, és rögtön utána, január 7-én történt a somlyói tűzeset. Abba belemerültem nyakig, az első hónapokban aktívan dolgoztam az Arénában. Most már a folyamat-menedzsmenttel foglalkozom, hogy honnan hová kellene eljutni. 

– Mi sarkall egy tanult, jól szituált fiatalt, hogy a mélyszegénységgel és a cigánykérdéssel foglalkozzon? Mindkettő kilátástalannak látszó probléma.

– Kisebbségen belüli kisebbség a romániai cigány közösség. Ezt társadalmilag is nehéz megfogni, hisz a cigányság nem egy homogén, egységes közösség. Ebben a kérdésben valamilyen társadalmi igazságosságot teremteni rettentően nehéz dolog. Holott engem pontosan ez motivál. Másrészt meg folyton azon gondolkodom, hogy mi lesz a gyerekeinkkel, mit hagyunk hátra nekik: egy csomó nyomorúságot és állandó acsarkodást, vagy tudunk olyan példát mutatni, ahol az együttműködés előre visz. 

– Az együttműködés, mint megoldás – ezt gyakran hangoztatod szakmai körökben is. Milyen együttműködésre gondolsz?

– Folyamatosan azt hangsúlyozom, hogy sokkal több a win-win helyzet ebben a történetben, mint azt gondolnánk. Az európai multikulturalitás legjobb tükörképe Erdély. Tény azonban az is, hogy ebben a multikulturális közegben erős hierarchiai keretrendszer működik: a székelyföldi falusi környezetben a cigány embernek megvan a jól meghatározott helye, ahonnan nem mozdulhat ki. De ha a romániai helyzetet nézzük, akkor ugyanez van a román és a magyar közösséggel is. Ezeket az éles ellentéteket kell tompítani. 

– Mesélnél az Erőss Zsolt Sportarénában töltött hónapokról?

– Januártól áprilisig napi rendszerességgel ott voltam az arénában: minden nap ötkor keltem, hatra bent voltam. Előkészítettük a terepet, fél nyolckor elvittük a gyerekeket iskolába, után kezdődtek a napközbeni tevékenységek, este pedig 10–11-kor kerültem haza. 250 ember lakott az arénában, mellettük dolgozott száz önkéntes. Egy reveláció volt az egész, nagyon élveztem a munkát. Sokkal több pozitívumot láttam benne, mint amennyi negatívumot belebeszélt a közvélemény. Csodálatos volt, hogy eljutottunk egy olyan történelmi pillanatig, amikor a szakma és a politika egy cél érdekében kezdett dolgozni, és ami ebben még szebb, hogy a politika kezdett szakmai javaslatok alapján döntéseket hozni. A másik fontos pozitívum a szakma összefogása volt. Ugyanez történik most Sepsiszentgyörgyön az őrkői cigány közösséggel, ott szerencsére még a tragédiát megelőzően. 

– Említed, hogy reveláció volt a somlyói eset. Mire gondolsz?

– Talán kevesen tudják, de csodával határos módon – és annak ellenére, hogy 250 ember az utcára került, leégett a fél telep, teljes káosz volt – a tűzeset végén kiderült, mindössze egy gyermek kezén történt körülbelül három centiméteres felületen égési sérülés. Számomra ezt azt jelzi, hogy ezek az emberek kaptak egy lehetőséget az élettől és az élethez. Ma ez a folyamat nagyon szépen halad, olyan változások következtek be a közösségben néhány hónap alatt, amit más esetben 5–10 éves munkával tudnánk csak elérni. Bizalmi kapcsolat alakult ki a szakemberek és a közösség között, a közösségen belül létrejött egy roma képviselőtestület, és kifejezetten örvendetes, hogy ennek a testületnek női tagja is van. Úgy vélem, olyan folyamat indult el Csíkszeredában, ami példaértékű lehet akár világszerte is. 

– Úgy érzem, te látod az alagút végét a székelyföldi cigány-kérdésben. Mik lehetnek közben a buktatók?

Hirdetés

– Székelyföldön, ha valaki cigány közösségről beszél, a legtöbb esetben a falu végén élő közösségre gondol, de ennél sokkal szélesebb a paletta. Egyrészt kulturálisan nem megfogható, másrészt a cigány közösségen belül is nagyon erős a rétegződés és hierarchiai kapcsolatrendszer. Az, aki ma Székelyföldön kulturálisan is cigány közösségként definiálható, csak a gábor-cigányok csoportja. A legnagyobb probléma ebben a kérdésben, hogy a cigány közösség identitástudatának erősítése központi szinten nem történik, ha történik is, az is csak román nyelvterületen. Fontos lenne azonban tisztán látni. Erre jó példa a somlyói közösség, amely gyakorlatilag párhuzamos világban élt ötven-hatvan éven át. Nem várható el tőlük, hogy alanyi jogon tudják, mit kell tenniük azért, hogy felzárkózzanak a többséghez. Éppen ezért szükségük van arra, hogy valamilyen külső beavatkozás révén segítséget kapjanak. Fontos, hogyan viszonyulunk a kérdéshez, hiszen nem mindegy, hogy lenyúlunk alamizsnát osztani, aztán tovább állunk, vagy hogy odaállunk melléjük és közösen megyünk az úton. Meggyőződésem, hogy az együttélés nem egy választható opció, hanem az adott valóság, az viszont választható, hogy az együttélés minősége milyen. 

– Mi a víziód a somlyói cigány-közösség kapcsán? Mit remélsz ettől a helyzettől?

– A vízióm az, hogy ez a közösség hosszantartó szociálpolitikai-szociális-gazdasági beavatkozás révén eljuthat oda, hogy méltóságteljes életet tudjon élni.

– Említed a segítségnyújtást. Hogyan kellene a roma közösségeknek segíteni?

– Alapvetően az jellemző az erdélyi magyar társadalomra, hogy ott, ahol baj van, segít. Azonban fontos kérdés, hogy amikor egy kerekesszékes személy áll az út szélén, kérdezés nélkül át kell-e segíteni az úton. A roma közösségektől első körben nem azt kell elvárni, hogy emancipálódjanak. Segíteni kell őket az elindulásban, csak ezek után jöhet a fejlődés.

Az a tapasztalatom azonban, hogy a segítségnyújtás sajnos sok esetben nem azt szolgálja, hogy a kiszolgáltatottat segítsük, hanem hogy a saját lelkiállapotunkat javítsuk.

A segítségnyújtás akkor jó, ha a beavatkozásban résztvevő szakember segítségét kikérjük. 

– Bár vannak szakmabeliek, akik nem értenek ezzel egyet, de a te meggyőződésed, hogy nem integrációra, hanem befogadásra van szüksége a cigány közösségeknek. Miért?

– Igen, az integráció helyett sokkal inkább a felzárkóztatásról kellene beszélnünk, ahol a befogadó közösség segít a befogadandó közösségnek ugyanarra az életszínvonalra jutni. Mert az én olvasatomban az integráció azt jelenti, hogy valaki befogad valakit, de a saját szabályrendszere alapján, tehát itt már egy alá-fölérendeltségi viszony alakul ki. Együttműködésre van szükség, és ehhez két fél kell.

Vegyük csak példának: ha ma a magyar közösséget integrálni akarnánk a román közösségbe, akkor ellenállással szembesülnénk. Ugyanez van a cigányokkal is. 

– A gyerekeidnek hogyan beszélsz erről a helyzetről? Hogyan készíted fel őket?

– A társadalom szöveteibe mélyen beivódott stigmatikus gondolkodásmód, amelyet valamilyen formában le kellene bontani. Azt tapasztalom, hogy a gyerekem három évesen már fél a cigányoktól. A feleségemmel napi szinten beszélünk erről, még nem tudjuk, hogyan lehet ezt jól csinálni. Három gyerekünk van, másféltől hétévesig, a nagylányunk már egyre gyakrabban feszegeti a témát. Megvallom, én a lehető legnagyobb nyitottsággal beszélnék a kérdésről, de attól tartok, hogy támadási felületnek teszem ki, amely miatt sérüléseknek lehet kitéve. Azonban

mindaddig, amíg olyan megnyilvánulásaink vannak, hogy „Vigyázz, mert elvisz a cigány!”, vagy „Ne cigánykodj!”, érdemben nem tudunk változtatni a helyzeten.

A gyerekeinket sem tudjuk kiemelni a közösségből, nem tudjuk őket burokban nevelni: kevés az, hogy te otthon másként neveled, de a közösségben találkozik ezekkel az előítéletekkel. Azt szoktam hangsúlyozni a gyerekeimnek, hogy emberekről beszélünk, nem fehérekről, feketékről, románokról vagy cigányokról, hanem emberekről. Az együttműködés alapján ítéljük meg az embereket, ne a kinézetük miatt. 

– Sokaknak kilátástalan harcnak tűnik az, amit te hivatásodnak választottál. Hogyan birkózol meg azzal, hogy sokszor elmaradnak a sikerek? Eljöhet az a pont, amikor kiégsz?

– Hosszútávfutás lesz ez, de megvan a kellő motivációm egyelőre. Fontos szempont, hogy a szociális területeken dolgozóknak legyen meg a kellő munkahelyi biztonságuk, hogy nyugodtan tudják végezni a dolgukat. Ehhez a harminc vagy akár ötven éves munkához szükséges a biztos háttér. Másrészt meg szükség van a belső motivációra, hogy lásd a végét: ha nem is a teljes folyamat végét, de a te hozzájárulásod eredményét. Megvan ennek a szakmának a romantikája. Aki már dolgozott cigánytelepen, értheti, hogy mire gondolok. Ez a világ, ezek az emberi kapcsolatok visszavonzanak. Ezeken a telepeken az emberi kapcsolatokból kifolyólag érzed azt a kötődést, azt a viszonyrendszert, amire egyébként a mai társadalomban sokan vágyunk. Hatalmas potenciált látok ebben a munkában, és jó példa erre a somlyói cigányok esete: ezeknek az embernek megadatott az újrakezdés lehetősége, ráadásul a Szűz Mária lábánál, egy búcsújáró helyen, magyar közösségben. Ebben szerintem van valami költői.

Fotó: Erdély-Bálint Előd / András Lóránd saját archívuma

Beteljesülésre vágyunk mindannyian

Hirdetés