Asszonylét. Fájdalom.

A bivalyokat ősszel nagyon kellett ügyelni. Nem is annyira a teheneket, hanem a bikát. Ősszel a bivalybika megvadult. Fekete orrlyukain, mint a fazékból a fővő víz gőze, sípolva süvített a levegő, egy darabig kapálta a földet első lábaival, kunkorú szarvait neki-nekivágta a kerítésnek, aztán megindult. Megremegett a föld alatta, remegtek a fák, a bokrok, még a házak ablakai is megzörrentek, amikor elvágtatott előttük.

A bikát, mint a kan disznót is, egy alszegi gazda portáján tartották, és azért nem engedték ki a csordával, mert hajlamos volt az elcsatangolásra nemcsak a szomszédos faluig, hanem hét határon át is képes volt tovavágtatni. 

A bika! A bika! – csak ezt a kiáltást lehetett hallani mindenfelől, s mintegy parancsszóra, az utcán sorra bezáródtak a kapuk, s a bentmaradottak onnan lesték, hogy a bika visszahajtására összegyűlt férfiak hogyan térintgetik a megvadult állatot. Egy kapu azonban nyitva maradt. Ráérnek majd becsukni, gondolták a bentiek, nem számítva semmi különlegesre a csendes őszi délelőttön. A bika fújtatva rontott be az udvarra. Egyként ugrottak az ablakhoz, hogy lássák, mi a búbánat történik odakünn, mi ez a hörgés, dübörgés. A megvadult bivalybika ott kerengett az udvarukon. Letörte a virágoskertet, összetaposta az ágyást, felborította a hordót a kút mellett, széttaposta az itatót, mindenen végigtrappolt, ami útjában állt. Mintha  taposóaknák robbantak volna fel, olyan lett az udvar néhány perc alatt. A csűr és a kert alkotta sarokban vonyított a kutya, de nem sokáig. A bika szabályosan nekitámadt, felöklelte, majd hosszan taposta. Kifolyt szegény kutyának mindene, felismerhetetlen szőrcsimbók lett belőle. 

A rémület, a döbbenet, az iszony hideg és keserű érzése nőtte be lelkét. Különleges, eddig soha nem tapasztalt érzés volt ez. Csak állt az ablakban és nem tudott megmozdulni sem. 

Beszippantotta a pusztítás látványa, a széjjeltépett-taposott kutya nedvesen fénylő bőrdarabjai, teljesen elveszítette időérzékét. Nem emlékezett, hogy mikor tudott ellépni az ablaktól, nem emlékezett, ki kergette ki végül a bikát az udvarról. Vagy az csak kiment magától? Csupán a pusztulás megsemmisítő fájdalma keringett körötte, a védtelenség meztelensége.

Kisiskolás korában divatban volt még a körmös. A rosszalkodó, szót nem fogadó gyermekek büntetése volt ez, a tanító egy hosszú pálcával rácsapott az összetartott ujjbegyekre. Ő nagyon vigyázott, hogy büntetésben ne legyen része. Ahogy a tanító parancsolta, reggel mielőtt iskolába ment, mindig megmosakodott, megtakarította a cipőjét, vigyázott a füzeteire, hogy ne legyenek szamárfülesek, és a tankönyvei szépen be voltak fogva, a haja is szépen be volt fonva, és soha nem szemtelenkedett, de még a diákturpiságokban sem vett részt. Nem lelte örömét abban, hogy rajzszeget tegyenek a tanító székére, vagy hogy ráöltse a nyelvét a tanítóra, mikor az háttal áll neki. Egyszerűen szeretett szófogadó kislány lenni.

Amikor férjétől az első pofont megkapta, rosszul esett neki, de azzal biztatta magát, hogy ez többet nem fog előfordulni. A férje bocsánatot is kért tőle később. Ő megnyugodott és magát okolta a baj megtörténtéért. 

Tudta, hogy a férje családjában hosszú történelme van a durváskodásnak, legendásan cifra természetű emberek voltak, akiknél mi sem volt természetesebb, minthogy a fenyítést maguk intézzék ilyen-olyan segédeszközt is  használva. Valójában tetszett is neki ennek a férfilegendának a szigorúsága. Tetszett a kemény kiállás, a bátorság, vakmerőség, imponált neki az erő.

Az apja egy csendes ember volt, sokan pipogyának csúfolták. Nem állt ki még az igaza mellett sem, a csend, a béke megőrzése érdekében még arra is képes volt, hogy visszavonja állításait. 

A második pofonnál már elsírta magát. Érezte, hogy védtelen. Önmaga előtt szégyellte leginkább, hogy ilyen megalázó helyzetbe került. Nem látta érdemesnek, hogy visszaüssön. Nincs akkora ereje, mint a férjének, úgysem nem tudna győzni. 

A harmadik esetnél a széttaposott kutyájuk képe jelent meg előtte, mert ekkor nem csak pofonokat kapott, még a széket is hozzávágta a férje. A pofonoktól szédült, hányingere lett, a szék feketés sárgás csíkokat hagyott a testén. 
Hirdetés

Szégyellte, annyira szégyellte magát. Nem tudott, nem mert, nem akart szólni sem szüleinek, sem testvérének, másokról nem is beszélve. És mindig összezavarodott, mert egy-egy verés után rövid időn belül mindig jöttek a bocsánatkérő jelenetek. A férje bánta, hogy hozzáütött. A férje úgy fonta a beszédet, hogy felcsillantotta benne a reményt, hogy pont ez a verés volt az utolsó. Ha nem lesz fáradt, ha több pénze lesz, ha jobban telik majd a munkahelyén, ha nem sír a gyermek, ha odaadóbb lesz a feleség, ha a légy se zümmög, és a béke és jólét csodálatos napjai köszöntenek majd erre a világra, amikor semmi sem fogja gyenge idegeit ingerelni a szerencsétlen férjnek, akkor majd minden helyre alakul. 

A házasság kettőn áll, folyton ez a népi bölcsesség csengett a fülébe, s újra erőt nyert a folytatáshoz. Ő is lehet okozója a férje rossz hangulatának, ketten kell megoldják ezt a helyzetet, biztatgatta magát. Ha másért nem, legalább a gyermekért, mert nem mindegy, hogy apával vagy apa nélkül nő fel egy gyermek, jobb a rossz biztonság, mint a rossz bizonytalanság. 

A bivalybikák és disznókanok ideje lejárt. Kevesebb cécóval jár a mesterséges megtermékenyítés, ha szaporítani akarják a jószágot. 

Az új kutyájuk egy nap elszabadult és kifutott az útra. Jött egy teherautó, még csak nem is fékezett, átgázolt rajta. A kutyának kifolyt mindene, a teherautós, mint aki jól végezte dolgát, továbbvezetett. 

A következő verésnél újra biztatni kezdte magát: megtaposott, elgázolt kutya vagyok, de még élek.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: