Asszonylét. Kibékülés.

Egyszer csak jött a hír a holland kikötővárosból, hogy a férje halott. Nem hivatalos úton, ismeretlen személy mondta be ezt neki telefonon: A férjed meghalt. Talán megölték. Talán honfitársai. Két év telt el kétkedő bizonytalanságban. Ő azonban bízott a csodában, mert bízni akart. Pedig az anyja, a papja, a jósnője és minden kártyás barátnője is megmondta, bizakodásra nincsen semmi ok. Megölték és bedobták a kikötő vizébe.

Csak két év után érkezett meg hozzá a nemzetközi nyomozóhatóság hivatalos levele, értesítés az özvegynek. 

Utolért anyám átka, morfondírozott magában. Nem hitte, hogy az anyja átka rajta fogni fog. Valahogy úgy gondolta, hogy az anyák átka a saját leányaikon soha nem valósulhatnak meg. 

– Többé nem leszel a leányom, ha férjhez mész ehhez az aljas semmirekelőhöz. Nem teheted meg velünk szemben. Nem ilyennek neveltelek, nem ilyennek szültelek, nem bírom ezt elviselni, beleőrülök.

A vőlegény jóképű, magas, izmos középkorú férfi volt, egyszer már elvált, katonai iskolát végzett, a rettegett biztonsági osztagnál volt alkalmazásban s mint ilyen, aljasságáról és válogatás nélküli kegyetlenkedéseiről volt híres. Mint rövid időn belül kiderült azzal volt megbízva, hogy egy intézmény minden alkalmazottját rendszeresen megfigyelje és jelentést küldjön róluk, kiemelve rendszerellenes megnyilvánulásaikat. A jóképű, magas, izmos férfi bámulatos precizitással végezte munkáját. A gyávák féltek tőle, és igyekeztek mindig a kedvébe járni, úgy szolgálták, mint egy királyt.  Akadt azonban néhány munkatárs, aki rettenthetetlen volt, szembeszállt vele. Ő ellentmondást nem tűrő akarattal büntette meg őket. 

A menyasszony alacsony volt, túlsúlyos, arca középszerű, teljesen ellentéte annak, amit arányosnak, vonzónak nevez a közvélemény.

Az udvarlás első időszakában nem is hitte el, hogy egy ilyen szép férfi lehet az ő párja.

Amikor azonban meggyőződött a szándék komolyságáról, akkor ő is belenézett a tükörbe, s rövid időn belül összekapta magát. Mintha varázslaton esett volna át, megcsinosodott, arcáról sugárzott a pír, tekintetéből a lélek szépsége, s egyre választékosabban kezdett öltözködni. 

– Szeret engem! Tényleg szeret engem! Látod, anyám, te is látod!? Az anyja nem tagadta, hogy undora van a vejére lévendőtől. Hasztalan volt a sok figyelmesség, a finom csokoládék, a kilós csomag kávék, az illatos szappanok.

– Az ilyenek tettek minket földönfutóvá, mondta lányának. Tudod, hogy apádnak műhelye volt a városban, nagyapádnak birtoka falun?! Mindenünket elvették, börtönben ültek a szüleink, mi nem járhattunk iskolába, s te most egy ilyenhez akarsz férjhez menni?!

Hirdetés

– Én szerelmes vagyok, anyám! Imádom ezt az embert, velem kedves, nekem ajándékokat hoz, nekem bókol, velem figyelmes. Csak én érdeklem, én, akit eddig soha senki észre sem vett.

Eddig nem is léteztem, senkinek sem kellettem. De neki igen, felemelt a porból, kiemelt a nem létezésből. 

Az anyja ellenkezése dacára férjhez ment. A házasság néhány éve alatt valósággal szárnyalt, a lába nem érte a földet. Amikor kiderült, hogy nem lehet gyermekük, tárgyilagosan megállapította, hogy ez az anyja miatt van. Az átok. De annál dacosabban, annál tüntetőbben terjesztette minden rokonnak és barátnak, hogy egyáltalán nem okoz fájdalmat neki ez az állapot, hisz a férjéről amúgy is úgy gondoskodik, mintha az a gyermeke lenne. Főz neki, cirógatva eteti, esténként segít neki a kádban fürdeni, aztán kártyáznak, aztán bújócskáznak, reggel tízórait pakol neki, ruháit mossa, vasalja, és ha kíván valamit, ő megszerzi neki.

A vejkó halálának a híre lassan jutott el az anyához. Nem sietett vigasztalni a leányát. Megvárta a hivatalos értesítést a nyomozóhatóságtól. Ekkor levelet írt a leányának:

Gyűlöltem a férjedet, nem tagadom. Gyűlöltem azt a jellemtelen, a mások szenvedéseiből táplálkozó életvitelt, az egész bagázst, akik beálltak az elnyomók bandájába. De

tudom, a szerelemnek nincs szeme. A szerelem értelem nélküli, mégis újjáteremtő erő. Általa azzá válsz, aki mindig is szerettél volna lenni.

Sohasem mondtam neked, de tudnod kell, én is hozzád hasonlóan mentem férjhez az apádhoz. Nem hittem volna, hogy ugyanazt kell átéljem, amit én okoztam a saját édesanyámnak. 

Temetésre nem került sor. Nem volt holttest, megették azt a kikötőbeli halak. Csak néhány biztonsági felvétel, és gyenge tanúvallomás támasztották alá a kiközlést. Évek múltával elutazott abba a kikötővárosba, ahol a gyilkosság történt. Kiment a tengerpartnak arra a részére, amit strandnak tartott fenn a város. Leült a homokba és így szólt a tengerhez: Elvitted a férjemet. Visszahoztad az édesanyámat.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: