Az igazi ajándék

Sok mindent észrevehetünk, és sok mindenből inspirálódhatunk a környezetünkben. Figyelmünk pedig olyan dolgokra is irányulhat, melyek több értéket hordoznak, mint a púpozott bevásárlókosarak. Ennek élményét tapasztalta meg egy zsúfolt délutánon Antalka Ágota pszichológus.

Mikulásjárás előtti napokban történt. Aznapra sok tennivalóm sűrűsödött össze. Számlákat fizettem, banki ügyeket intéztem. Aztán a postán álltam sorban közel egy órát, mert szeretem még hónap elején elküldeni apró figyelmességeimet keresztgyerekeimnek, akiknek nincs most lehetőségem személyesen átadni az ünnep alkalmával. Elfogadtam, hogy az idén nem utazom. Aznap a negyedik sort álltam az utcán, várakozva, igyekezvén tartani a kellő távolságot. Nem szóltam rá az előttem betolakodókra. 

Csak figyeltem az embereket, s ha már sokadszorra is várakozni kényszerültem, elgondolkodtam a körülöttem zajló világon. 

Néztem a türelmetlenkedő, hangosan szitkozódó megnyilvánulásokat. Tanúja voltam több alkalommal, amint kiosztották a postán dolgozó hölgyeket, holott kedvesek voltak, s nem tehettek arról, hogy a rendszer s a gépek nem segítik a gyorsabb működést. 

Az elmúlt hónapokban többször megfogalmazódott bennem, hogy a járvány következményei és a kényszerhelyzetek akár jobbá, kedvesebbé, türelmesebbé is tehetnének minket, azonban az ellenkezőjét tapasztalom. Mintha görbe tükröt tartottak volna elénk, s mi a rosszabbik arcunkat mutatjuk meg benne. Pedig jobban érzi magát az ember, ha kedves. Nem azért, mert naiv, hanem mert mindig van választási lehetőség, hogy milyen legyen.

A posta után még beszaladtam az áruházba hétköznapi piperéket vásárolni. Tömeg volt. Idegesen tolongtak az emberek letudni a Mikulás-ajándékokat. Néztem a beöltözött maszkos arcok fölött a tekinteteket.  Nem láttam visszaköszönni az ünnep örömét. 

Elszomorított, ahogy a megfelelni vágyás, kínlódás közt vergődtek az emberek fáradtan.

Ahogy kiértem az áruházból, megláttam egy kamasz fiút álldogálni. A kisöccsét tartotta a karján, s valamit türelmesen magyarázott neki. Mindkettőjük szeme mosolygott. Rajtuk ragadt a tekintetem. Már egész közel értem hozzájuk, mikor rám köszönt. Akkor tudatosult, hogy ismerem. Hosszú éveken keresztül minden húsvéthétfőn eljött hozzánk az édesapjával, a lányom osztálytársaként, szemet könnybe csalogató hosszú, korát olykor meghazudtoló régi locsolóverseket mondott. Emlékszem, ahogy vártam a verseit. Mindig írott tojást választott a csokoládé helyett. 

Hirdetés

Ott állt a kisöccsével, rám köszönt. Örültem, mert sokszor tapasztalom, hogy a korosztálya inkább elsétál melletted, s inkább úgy tesz, mint aki nem vett észre. Aztán a hátam mögött megszólalt az édesanyja, a húgával akkor értek oda. Kacagtak, összekuncogtak, hogy kész a vásárlás. 

Egy cigányasszony beállt közénk, s ezüst virgácsokkal hadonászva próbálta rájuk tukmálni az egész köteget. Az édesanya kedvesen megköszönte, s gyerekeit tekintetével összeterelve indulásra fogta őket. Az átjáróig velük tartottam. Odasúgta, hogy ugyan hagyomány náluk a mikulásvessző, de azt évek óta a férje készíti. Váltott a jelzőlámpa, és elköszöntem tőlük. A kicsi a bátyja karján utánam integetett. 

A türelmetlen, ingerült emberek között úgy tűnt, csak ők négyen mosolyognak,

jut idejük egymásra, s az ünnep egy almától, egy virgácstól is teljes. Az igazi ajándékot ők maguk jelentik egymásnak. Magammal vittem őket, hogy emlékeztessenek arra, az igazán fontos dolgok nem megvásárolhatók.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: