Az öregasszony és a fiatal

Öregasszony. Egyedül él. Senkije sincs. Csak a kutyája. Remeg a keze, ahogy felteszi a nyakörvet. Mama kutyája – nyom egy cuppanós csókot a kutya pofájára.

Hatalmas keverék kutya. Szép. Büszke is rá az öregasszony. Igaz, nem gondolta, amikor maroknyi gombócként hazavitte, hogy ekkora állat lesz belőle. Nem adnám semmiért! – mondogatja, s ráncai közül előlopakodik egy leheletnyi mosoly.

És indulnak. Mennek. Megállíthatatlanul. Őszben, télben, tavaszban, nyárban. Nem sietve. Ráérősen. Messze mennek. Bebarangolják az erdőt, mezőt. Az öregasszony nem fél. Semmitől. Se medvétől, se juhászkutyától. Pedig egy kutyáját már széttépték évekkel ezelőtt a pásztorkutyák. Akkor őt is megharapták. Mégse fél.

A múlt árnyai nem kísértik. A jövőért nem aggódik. Nincs félnivalója.  

Kicsi a nyugdíja. Épp hogy. De valahogy mindig elér a következő nyugdíjig.

Csak néha vásárol hitelbe a sarki boltban. Szégyenkezve kéri. Csak a nyugdíjig – mondja lesütött szemekkel. És mindig megadja.

Vesz egy csomag csirkeszárnyat. Megfőzi. Először a kutyának ad. A legfinomabb falatokat. Majd megeszi, ami marad. Mind elfogy. Nem is baj. Úgyis elromlana. Nincs hűtője. Ahogy megjön a nyugdíja, az első útja a boltba vezet. Markában szorongatva viszi  a hitelt. Mondtam, hogy megadom – teszi le a pultra.

Büszke. Elfogadni se akar soha semmit. Nem kér alamizsnát. Neki van mindene – mondja, amikor egy levetett kabátot, egy megunt cipőt akarnak rátukmálni. Kabátja nincs. A legnagyobb hidegben is négy-öt réteg ruhában, mellényben, gumicsizmában járja a mezőt. Gémberedett kezei elkékülve. Nem fázom, már megszoktam – mondja a sajnálkozó tekintetekre.

Ez még leánykoromból van – mutatja büszkén elnyűtt mellényét – A  másik szetteremet kimostam. 

Kettő van. Cserélgeti őket. Kézzel mossa, mert mosógépe sincs.

Három hónapig meleg vize, fűtése se volt. Elromlott a kazánja. Nem fázott. Összebújtak a kutyával.
Hirdetés

A tévéje is elromlott. Nem néz híreket, itt-ott felcsipeget valamit a világ történéseiből. Pont eleget. Amúgy sem értené az összefüggéseket.  Nem aggódik sem vírus miatt, sem a gazdaság összeomlásáért. Kökényt gyűjt, szamártövist, csipkebogyót, gombát, mikor minek az ideje. Csak mennek a kutyával órákon keresztül esőben, szélben, hóban, napsütésben.

Fiatalasszony.

Férjével él boldog házasságban. Nagy család, barátok. Összkomfortos lakás, nyaraló, autó, anyagi biztonság, szakmai sikerek.  Minden patent. Jó lapokat osztott a sors. Van egy kutyája. Fajtiszta, törzskönyvezett. Jó pénzért vette. Minden nap felteszi a nyakörvet. És indulnak.

Mennek. Megállíthatatlanul. Őszben, télben, tavaszban, nyárban. Többnyire sietősen. Mert dolog van. És nem mennek messzire. Fél. A medvétől. A pásztorkutyáktól. Van pedig kutyariasztója. Kettő is. De úgyis. Amúgy mindentől fél: a vírustól, a gazdasági összeomlástól, a munkahely elvesztésétől, a férje hűtlenségétől, a jövőtől. Van félnivalója.

Néha találkoznak az öregasszonnyal. A kutyák boldogan nyargalnak együtt. Jó barátok. 

Az asszonyok baktatnak a végtelen mezőn. Sokáig szótlanul mennek egymás mellett. Aztán a fiatal megunja a hallgatást. Faggatózni kezd.

Az öregasszony bizalmatlan. A fiatal nem adja fel. Az öreg lassan oldódik. Majd mesélni kezd. Megállíthatatlanul. Az életéről. Annyi rettenet, borzadály, ami két élethez is sok lenne.

Minden van abban az életben. Csak jó nincs. Árvaság. Szegénység. Alkoholizmus. Erőszak. Gyilkosság a családban. Rossz házasság. Válás. Munka. Sok. Kemény. És tisztességes. Nem panaszkodik. Egy zokszó nem hagyja el az ajkát. Olyan természetesen beszél mindenről, mintha azt mondaná, hogy kék az ég. Mert éppen az.

Baktatnak. Mennek. Az öreg. S a fiatal. Aztán alakjukat elnyeli a messzeség.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: