Az osztály legrosszabb gyermeke

Valószínűleg mindenkiben él egy kép „az osztály legrosszabb gyermekéről”, aki… mindig hangos, verekedős, elkényeztetett, sosem ír házit, vagy mindig akkor betegszik le, amikor számonkérés következik. De ki is ő, milyen is ő valójában? Dimén-Varga Tünde ír tapasztalatairól.

Az osztály legrosszabb gyermeke morcosan ül velem szemben. Először van nálam, nem nagyon akar együttműködni. Egyszer csak megszólal:

– Na, büntessen már meg!

– Miért büntetnélek?

– Mert rossz voltam. Azért küldtek ide. Mit kell csináljak? Százszor írjam le, hogy többé nem leszek rossz?

– Nem, dehogyis! Itt nem kell írni. Azért vagy itt, hogy megértsük, miért viselkedsz néha helytelenül. Játszani fogunk, rajzolni, beszélgetni. Semmi olyat nem, amit nem szeretnél.

– Akkor azt csinálhatok, amit akarok?

– Az attól függ. Mit szeretnél?

– Lefeküdni a földre.

– Azt megteheted…

– Tényleg? Nem fog megszidni?

– Azért, mert lefekszel a szőnyegre? Hiszen az jó!

Lefekszik, hempereg a szőnyegen.

– Jó nekem! Jó itt nekem!

Majd:

– Én azt hittem, hogy a pszichológus egy szigorú tanító bácsi, pálcával… Maga mindig ilyen kedves?

– Hm… elég gyakran…

– Akkor jövök még. Mikor jöhetek?

– A jövő héten.

– Mindennap nem lehet?

– Nem lehet. Sok gyerek jár ide. Mindenki sorra kell kerüljön.

– Én is pszichológus akarok lenni!

– Hát hajrá!

– Sok a fizetése?

– Nem, az egyáltalán nem sok.

– Akkor nem leszek pszichológus.

– Hát mi leszel?

– Iskolaigazgató!

– Tényleg?

– Igen!

– És miért?

– Hogy legyen egy ilyen nagy iskolám! És legyen benne tíz pszichológiaszoba. És tíz pszichológus, hogy minden gyerek annyit járhasson, amennyit csak akar… Szombaton és vakációban is nyitva lenne. Maga bejönne szombaton?

Hirdetés

– Ha te lennél az igazgató, egészen biztos!

Máskor lemegyek a játszótérre, hogy élesben megfigyeljem egy másik osztály legrosszabb gyermekét. Alig veszem észre, úgy elvegyül a sok, összedugott buksi közt a feje. Amikor észrevesz, széles mosolyt villant rám, integet, és játszik tovább. Mielőtt eljövök, odamegyek hozzá. A homokozóban játszik egy kislánnyal.

– Mi készül itt? – kérdezem.

– Gyúrjuk a tésztát! – jön a lelkes válasz.

– Valami finom süti készül. Érzem az illatát.

– Torta lesz – mondja a kisgyerek, és csak pisolyog.

– Azta! S milyen torta?

– Hát melyik a kedvenced? – kérdezi előzékenyen.

– Az epres… – mondom hirtelen.

– Ok. Akkor eprest sütünk.

Erre a kislány is megszólal:

– Én a csokist szeretem.

– Ok, akkor csokis és epres lesz – gyúrja tovább a homoktortát az ifjú cukrász. És szórja bele bőségesen az eper- és csokikavicsokat.

– Hamar kész lesz? – kérdezem az órát nézve.

– Hát nem! A tortának idő kell – mondja gyakorlottan.

– Csak az a helyzet, hogy mindjárt becsengetnek, s nekem vissza kéne érnem a suliba.

– Oké. Akkor gyors sütésre kapcsolunk.

Tálalás” előtt még megszórják porcukorral” a hatalmas tortát. Vigyáznak arra, hogy ne szálljon rám a homok.

– Különlegesen finom ez a torta! Köszönöm! – búcsúzom tőlük.

– Sütnénk mi másnak is, csak másnak nem kell…

Az iskola felé lépkedve megállapítom magamban, hogy megint nem sikerült találkoznom az osztály legrosszabb gyermekével. Valahogy nekem nincs hozzájuk szerencsém…

Néha azonban jóra fordulnak a dolgok. Ezt nem felejtem el szóvá tenni:

– Úgy hallottam, hogy jó hetek vannak mögötted – mondom egy újabb gyereknek.

Boldogan bólogat:

– Igen!

– És mit gondolsz, ez mitől van? – próbálkozom a tudatosítással.

– A vakáció jót tett! – vágja rá a gyermek.

– Tényleg? Jót tett neked a vakáció? – csodálkozom.

– Nem nekem! A tanító néninek!

 

Kiemelt kép: Shutterstock