Lehet-e suttogva veszekedni?

Még mielőtt a gyerekek megszülettek volna, eldöntöttük a feleségemmel, hogy soha nem fogunk előttük veszekedni. Mélyen egyetértettünk abban, hogy lehetőség szerint meg kell kímélni őket a szülői veszekedés látványától. Talán mert elég volt, amit eddig láttunk, talán csak úgy gondoltuk helyesnek, hogy a gyermeket nem avatjuk be a kettőnk közötti vitákba.

Tényleg megpróbáltuk. Nyugodt arc, széles (vagy rövidre zárt) mosoly, enyhén összeszorított fogak… Csak egy alapvető szempontot nem vettünk figyelembe: a gyermekeket nehéz átverni. Azonnal reagálnak, ha szikrázik a levegő.

Lehet-e suttogva veszekedni? Valószínűleg igen.

Zárt ajtók mögött is lehet vitatkozni, és a gyermekeknek a tökéletes családról értekezni, de ennek az lesz az eredménye, hogy megtanulják: ne bízzanak a saját megfigyeléseikben, megérzéseikben. Vagy még rosszabb: bennünk, szülőkben. 

Próbáltál már úgy gyereket fektetni, hogy közben robbantál el a dühtől, de nem lehet vitázni, mert meg kell várni, hogy először aludjanak el, s csak azután indulhat a vagdalkozás? Nekem nem jött össze: a mozdulatsorok és a szavak szinte ugyanazok voltak, mint minden este, mégis, meglepett a gyerekek részéről érkező reakció. Bár nem tudták, miről van szó, érezték, hogy ez most nem őszinte. Finoman jelezték, hogy nem kérik az esti meseolvasást, sem az esti ölelést.

Döbbenetes volt észlelni, ahogy valósággal elutasítanak, mert érzik, hogy mindaz, ami feléjük irányul, az abban a pillanatban hamis. 

Márpedig szülőként egy lapra tettem fel mindent: a bizalomra. Meg a konstruktív vitákra. Ezzel akár azt is mondhattam volna, hogy hiszek a veszekedés nevelő hatásában, de nem ez a szándékom. Hanem az, hogy bizonyos dolgokról lehet, sőt kell a gyerekek előtt vitázni. De csak addig a pontig, amíg nem fajul kiabálássá a vita, mert az már destruktív. Destruktív mindenki számára, mert az agresszió, akár egy hurrikán, mindent elsöpör maga előtt.

Pacifista vagyok, nem hiszek az agresszióban. De a hamis családképben sem hiszek. Abban, hogy a gyerek tökéletes családba született, és minden a hollywoodi forgatókönyv szerint működik.

A való élet nem ilyen. Azt gondoltam, ellenállok majd az ellentmondásosságnak, de amikor az egyik autózásunk során robbant a veszekedésbomba, nem tettem. Megfagyott a levegő.

Valami semmiségből indult az egész. Csakhogy az ismétlődő semmiség egy ketyegő robbanószerkezetet hozott működésbe, ezért – magam sem tudom már, miért – minden észszerű ellenérvet félretéve megpróbáltam túlharsogni a feleségem. A gyerekek döbbenten néztek ránk, nem mertek megszólalni. Olyan elemi erővel tört fel belőlem/belőlünk a düh, hogy már nem tudtunk parancsolni magunknak, és bumm! Mint a korbács, csattantak a meggondolatlan mondatok.

Hirdetés

Aztán csend.

Talán percek múltak el, de az is lehet, hogy órák – már nem tudom felmérni, mert túl hosszúnak tűnt –, amikor megtörtük a csendet és beszélgetni kezdtünk.

Nem volt egyszerű, mert amikor az ember maga után becsapja a kaput, nehéz mosolyogva visszanézni. Nem állítom, hogy nekünk könnyű volt, de nem is nehéz. Egy halk szónak, apró gesztusnak az erejét sosem szabad lebecsülni.

Azóta sok víz lefolyt már a Maroson, ahogy nálunk mondják, de azt a pillanatot sosem felejtem el. Azt viszont megtehetem, hogy a vita minőségére maximálisan odafigyelek.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Komolyan kell venni a játékot