Csend

Hol van itt háború? Itt csend van, csend van. Mondom, csend van. Leültek a számok is, az újságok már másról is tudnak szólni mint az elhalálozási számokról, vagy hogy mi történik a fronton. Persze, még a szalagcímeknek meghagyják, mert mégis az a legfontosabb, számokban a világ, háború van. A szememmel már régen nem a vezércikkeket pásztázom: hétköznapi, unalmas témák ragadnak meg. Oktatás, divat, könyvajánlók, online rendezvények – persze mindent átsző egy szó, de én azt a szót már nem is látom. Hidegen hagy. (Cikkünk a 2020-as Nőileg májusi számában jelent meg.)

Mert hidegen hagytam én is az államot, a rendszert, nem egyszer és nem is kétszer. Most megint. Biztonságot ígértek, szociális, egészségügyi hálót, szakembereket ígértek, amit nem csak az adómból, de a keresetemből is fenntartottam, ingyenes oktatást ígértek a gyerekeimnek, és a szülő kezéből még a hozzászólás lehetőségét is kivették, megígérték, hogy a boltok tele lesznek élelmiszerekkel, és hogy ha dolgozom, minél többet, akkor nekem jobb lesz anyagilag is, a karrier szempontjából is. 

Nyolc betöltött hónap – mondja a doki, hamarosan eljön az idő, de azért nem kell stresszelni, vannak itt még bőséges hetek dönteni. De doktor úr, a határokat lezárták, nem kellene mégiscsak valamiféle irányt megszabjunk már most? Ó, nem kell sietni. 

Fiam, lányom, ma mit fogunk tanulni? Az iskolai feladatokat megcsináljuk egy fél óra alatt, megnézzük a csoportban, hogy mára mit töltöttek fel, de a többi időben miről szeretnétek tanulni? – Anya, én ma társasjátékot készítek, meglepetés a barátomnak. – Anya, én ma a barátommal akarok telefonon beszélgetni. Jó, gyerekek, csináljuk azt. Se számonkérés nincs, se normális tér, ahol az oktatásuk másnak fontos lenne – csak nekünk, a családnak. 

Apa dolgozik, anya dolgozik, a gyerekek tanulnak – ez a normális, nem? Vajon miért rosszallja az állam az otthonoktatást, aztán egyik napról a másikra otthonokba zárja az oktatást mindenféle valós segédernyő nélkül? És nem is beszél róla, nem eleget. Fizeti a tanárait, a szülőknek pedig – a tanárok munkáját is végezve – csökkentett fizetés ellenében megengedik, hogy otthon maradjanak. 

Mi legyen az ebéd? 

A palántákat ki kell vinni a napra. Még nem tudni, hova ültetjük el, de legyenek szépek, erősek. Kell a kert, kell a föld, az most a biztos. 
Hirdetés

Takarítsak? Minek? Ja, hogy ne hagyjuk el magunkat, ne legyünk ápolatlanok.

Öltözzek fel rendesen, miközben videótelefonon napi sokkal több órát töltök azzal, hogy önkéntes munkámnak legyen a szülésig valami eredménye? Minek? Hogy segítsek az államnak egy példával, hogy elboldoguljon az oktatásban. Hogy a tanárokkal másképp kell bánni, hogy a tanárok és a tanítóink majd a gyerekeket is másképp kezeljék, hogy a gyerekek is másképp érezhessék, hogy számítanak, fontosak, és tudnak változást hozni? Én segítsek, önkéntesen?

Csend van? Csend van. Felülről csend, bent háború. Hétköznapi. Szalagcímek vannak. Én azokat már nem olvasom. Főzünk, tanítunk, önkéntesen dolgozunk, szülünk – élet van. 

Kiemelt kép: Shutterstock