Sosem járt zenetanárhoz, a kottát nem ismeri, mégis, fiatal kora óta muzsikál nagy rendezvényeken is Czári Ernő cigányprímás. A nép ajkáról tanulta a nótákat, és a felmenőktől örökölt cigányzenei hagyományokra alapozva-, másokat hallgatva tanult meg hegedülni. Noha napjainkban már jelentősen kevesebb alkalom adódik a muzsikálásra, ha hívják, még ma is ő húzza a talp alá valót egy-egy összejövetelen, a zene szeretete ugyanis cseppet sem hagyott alább a nyikómalomfalvi prímásban.
A Czári családból több zenész is kikerült: Ernő bácsi dédnagyapja cimbalmozott, nagyapja tárogatózott, az édesapja pedig hegedült. Mint meséli a malomfalvi prímás, bátyja, Sándor az édesapja nevét örökölte, ezért azt akarták, hogy ő hegedüljön, Ernő bácsinak pedig a cimbalmot szánták.
Édesapám egyszer-kétszer ránk szólt, de látta, hogy csak így tud működni, úgyhogy aztán így hagyta...
Bátyámat nagyanyám nevelte, engem édesapám. Egy alkalommal édesapám tanította Sándort a cimbalommal, de ő nem úgy csinálta, ahogy kell, s ugye a régi öregek a szidás mellett oda is legyintettek sokszor. A bátyám ezen felháborodott, és azt mondta édesapámnak, hogy őt ne üsse.
Engem soha nem tanított, nem kellett tanítani” – meséli Ernő bácsi. Mint magyarázza, megfigyelte, miként játszik a hangszeren az édesapja, érdekelte, szerette volna ő is csinálni, így indult el az úton, amelynek köszönhetően cigányprímás vált belőle. „Édesapám beteg lett és korán elment, így amikor már akkora lettem, mentem a vendéglőkbe, s hallgattam az akkor népszerű muzsikusokat, hogyan játszanak, és megjegyeztem, mert én kottát nem tanultam, és nem ismerem” – magyarázza a kezdeteket.
„Régen muzsikáltam vendéglőkben, falvakon lakodalmakat, bálokat, mindenféle nagyobb mulatságokat. Most már az idő oda telt, hogy nagyobb mulatságokra nem járok, mert beteges vagyok és idős.
Tetszik tudni, én úgy jártam mint az egyszeri cigány: kérdezték tőle, hogy tud-e zenélni, s azt mondta, nem tudom, még nem próbáltam. Én megpróbáltam, s tudtam” – tréfálkozik a prímás, majd könnybe lábadt szemmel teszi hozzá, hogy jól jön manapság az, hogy van, amire emlékezni. Ezért is örül, hogy napjainkban is el-elhívják egy-egy összejövetelre.
Ernő bácsi nagy bánatára azonban nincs, akinek átadnia a stafétát. Gyermekei ugyan vannak, de nem szeretik-, nem akarnak muzsikálni.
„Változott a zene, változott a divat. Most a fiatalok olyanok, hogy ha egy 18-20 éves hagyományos magyar nótát énekel, akkor a többi gyakran lenézi, kikacagja. Na, de az olyan elfelejti, hogy hol született, hogy ki ő. A hagyomány erről szól, hogy amit örököltünk az őseinktől, azt megtartjuk. Jó lenne, ha a fiatalok megértenék, hogy amit az őseink csináltak, nem szabad elfelejteni” – nem irigy ő a fiatalokra, az új is kell, mindig a régiben nem élhetünk, de valahogy a szokást, a hagyományt is őrizni kellene, hangsúlyozza.
– jelenti ki egyhangúan. Mint mondja, az, hogy belőle zenész lett, egyfajta tisztelgés is a felmenői-, az édesapja előtt, ugyanakkor vallja, hogy a muzsikálást nagyon kell szeretni, mint bármi mást is, amit csinálunk az életben. „Ha nem úgy van, abból nem lesz jó” – fogalmaz a bölcs emberek tisztánlátásával. Ezért nem is erőlteti a zenét gyermekeire:
„A magyarnak, ha a nyelve magyar, akkor a szokása és a hagyománya is legyen az. Szeresse azt, ahova született, ahonnan örökölt, ahonnan fennmaradt.” Czári Ernő így élt mindig, és ez már így is marad.
Fotó: László Ildikó, Czári Ernő archívuma
Fiatal édesanya, aki egy amerikai-cigány egyesületet működtet, turistákat fogad, emellett viseletkészítő műhelye van, többnyire szoknyákat varr. Egy mai modern nő ismérvei lehetnének a felsoroltak, és nem is tévedünk különösebben, ha ezt mondjuk, ugyanis a gáborcigány hagyományokat őrző és tisztelő Gábor Klára, amellett hogy gáborcigány nemzetiségű, azért mai, és lényegében modern is.
Tizenhárom éves lányként határozott meggyőződéssel tudta, mi szeretne lenni. Gyermekkori álmát valósította meg azzal, hogy ma producerként dolgozik, és mint egy mesehős, mindent megtett azért, hogy ez megvalósuljon.
Egy kismama, aki végtelen örömmel és türelemmel játszik, beszél a kisdedével, emellett sokat sír és örül, ha nyugodtan letusolhat. Ismerős? Talán a világ összes kismamája ilyen. Nehezített terep, ha a kismama kerekesszékben van.
Szabó Kati története a kommunista Romániában sportkarriert befutó emberek tipikus esete. Minden idők egyik legeredményesebb olimpikon tornásza, aki a 1984-es Los Angeles-i olimpián négy aranyérmet szerzett. Soha senki ennél többet egyetlen olimpia alatt.
Édes az élete, és csaknem három évtizede mások életét is édesíti: nagy tapasztalattal rendelkező cukrász, aki hobbi- és profi cukrászokat is oktat. Lengyel László Levente számára nem jelent gondot egy mosogatás.
Mennyire kell egyedül megküzdeni a fájdalmával egy anyának, aki elveszítette gyermekét? Meg merjük kérdezni tőle, hogy van? A csíkszentkirályi háromgyermekes édesanya, Benedek Évi legkisebb gyermeke tavaly nyáron motorbalesetben veszítette életét.
