ARCHÍV A tökéletesség online lenyomata – Régi-új ember: a digitális én

Facebook, Instagram, YouTube, ma már számos online fórumon mutathatjuk meg magunkat, tarthatjuk a kapcsolatot ismerőseinkkel, barátainkkal. De nemcsak az jellemez minket, hogy milyen fotót töltünk fel, hanem az is, mit lájkolunk, mihez szólunk hozzá és hogyan. Ma már köztudott, hogy digitális profiljainkat állásinterjú előtt megnézik a munkáltatók, az online térben is információkat gyűjtenek rólunk. Digitális énünk árulkodik rólunk, jó tehát, ha tudjuk, miből épül fel az online identitás. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júliusi számában jelent meg.)
Hirdetés

A Mark Zuckerberg által alapított Facebook bevezetése után 8 évvel, vagyis 2012-ben elérte az egymilliárd regisztrált felhasználót, és ez a szám azóta csak nőtt. Ráadásul nem ez az egyetlen közösségi média platform működik az interneten, népszerű például a YouTube, a Twitter, az Instagram, a Snapchat, a Pinterest, és itt a legújabb őrület, a TikTok.

Szókincsünk része lett a lájkolás, a posztolás, a kommentelés, a szelfizés, megtanultunk profin fényképezni és videózni. Mindez azt szolgálja, hogy minél profibban tudjuk megjeleníteni magunkat a különböző közösségi portálokon. Vagyis minél kedvezőbb színben tüntessük fel a digitális énünket. De mi az a digitális én? Pontosabban: ki az a digitális én?

Azok vagyunk, aminek a neten látszunk?

„Úgy kell elképzelni, mintha valakinek két élete lenne, az egyiket az online platformokon, az online közösségekben éli, a másikat pedig a való világban – magyarázza Kádár Magor kommunikációs szakértő. –  Mindaz, amit digitális énnek vagy online lenyomatnak nevezünk, minket kellene kifejezzen, de amerikai felmérésekből tudjuk, hogy átlagban csupán 

50–54 százalékban fedi a digitális énünk a valós énünket”

Ha valaki meg akar ismerni minket a valóságban, rendelkezésére áll az öltözékünk, a beszédmódunk, a gesztusaink, ezek alapján kap rólunk egy benyomást. Ugyanakkor abból, amit elmesélünk és amit cselekszünk, hozzájut egy újabb információhalmazhoz. Így áll össze mások számára, kik és milyenek vagyunk. Ebben az általunk közölt információhalmazban van tudatos rész, például az öltözködésünk, és van nem tudatos, ilyen a gesztus. 

A digitális környezetben esélyünk van arra, hogy tudatosan mutassuk be magunkat. Ha nem éppen egy élő bejelentkezést „nyomunk”, válogathatunk az információk között, hogy mit tárunk a nyilvánosság elé és mit nem. Tehát ez egy tudatos szelektálása, szerkesztése a valóságnak. Készítek tíz fotót és azt töltöm fel, amelyiken a legjobban áll a hajam. Kaptam ma két rossz jegyet az iskolában és egy jót, de csak azt írom ki az oldalamra, hogy milyen szuperül sikerült a magyar dolgozatom és megdicsért a tanár. Az értékelhetetlen matek háziról mélyen hallgatok. 

A pattanás eltűnt a világból

Legalábbis a digitális világból. Mert nemcsak hogy válogatunk életünk történései, adatai közül, hogy mit osztunk meg másokkal, és így már magával a szelekcióval átkeretezzük a valóságot, hanem meg is változtatjuk azt! Ma rossz kedvem van? Nem kell tudja senki, egy kattintással virtuálisan megváltoztathatom, a Facebook hangulatjelei közül kiválasztom, hogy „feldobott”. Kijött egy hatalmas pattanás reggelre az orromon? Sebaj, leretusálom a fotóról, és úgy töltöm fel a közösségi hálóra. 

Szép vagyok ma és boldog? Nem. De ezt mutatom. 

Nem ördögtől való ez, hiszen a valóságban is igyekszünk a legjobb formánkat mutatni, pozitív benyomást kelteni. „Egy tudatosság megjelenik, amikor kilépünk a házból, mert előtte belenézünk a tükörbe, elrendezzük a hajunkat, megfelelő ruhát veszünk föl. Az utcára lépve rendezettebbek, az offline környezetünkhöz adaptált a megjelenésünk, ami más, mint otthon a kávépecsétes pizsamanadrágban – mondja Kádár Magor. – Olyat pedig, hogy valaki erősebben keretezi át a valóságot, eddig is láttunk, hiszen a sztárok régebben is ezt csinálták. A legendás filmszínészek a vásznon makulátlanok voltak, a plakátokon gyönyörűek, az interjúkban pedig bájosak, mert így jobb volt a kedveltségük és jobban fogytak a jegyek a filmjeikre. De némelyikről a környezete tudta, hogy hisztis, arrogáns, csalja a férjét vagy feleségét. Régen ez a ’kifényezett én’ a sztárok sajátja volt, és most semmi más nem történt, mint az online világgal ez a lehetőség elérhetővé vált az átlagember számára”. 

Jogi következmények
Kádár Magor szerint az emberek jelentős része nem ismeri a jogi felelősségét a másokat minősítő, negatív posztoknak, kommenteknek. Európában, így Romániában is a Facebook nyilvános térnek számít, ami azt jelenti, hogy amit ott mondunk, írunk, olyan, mintha a való életben hangzott volna el, felelősségre lehet vonni érte bárkit. „Ezt nem éreztük eddig, de már van a felelősségre vonásra precedens. Romániában az első eset Marosvásárhelyen történt, a prefektusi kabinet akkori vezetője a tüntető egészségügyi dolgozóknak azt üzente a Facebook-ján, hogy ’a munka szabaddá tesz – ezt kell megérteniük a tüntetőknek’. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács megbüntette nacionalista propaganda és az emberi méltóság megsértéséért, ugyanis ez volt felírva a náci haláltáborok kapujára, ezzel viccelni nem lehet. A volt titkár azzal védekezett, hogy a személyes Facebook profiljára írta ki ezt, és le is törölte, mégis elvesztette a pert. A Legfelsőbb Ítélő és Semmitőszék kimondta 2014 novemberében, hogy minden Facebook-on megosztott tartalom publikus, felelsz érte”. 

Nem élnek, csak ’mutatnak’

Abraham Maslow sikeres emberek életrajzait tanulmányozva már az ’50-es években kidolgozta a szükségletek hierarchikus elméletét, rangsorolva, melyek viselkedésünk mozgatórugói. Az általa felvázolt piramis alapját a túlélés motívumai, alapvető szükségleteink képezik, ezek után rögtön a szeretet és valahová tartozás, majd az elismerés, tisztelet iránti szükségletek következnek. Tehát ha megélhetésünk biztosított,

hatalmas energiákat fektetünk abba, hogy szeressenek, elismerjenek minket, illetve hogy számunkra fontos emberekhez kapcsolódjunk.

„Fontos, hogy kapcsolódjunk, hogy jelen legyünk. Amögött pedig, hogy mindig a legszebbet, sőt, még annál is szebbet mutassunk, mint a valóság, az elismerés iránti szükségletünk áll. Okosat mutatunk, divatosat, ügyest, mindez szükséglet, de részben önmegvalósítási vágy is” – magyarázza Kui Eszter-Enikő csíkszeredai pszichológus. Másoknak a figyelme kellemes számunkra, a népszerűség nagyon jó érzés. Ám ha nincs kiforrott, konszolidált énképünk, nem tudjuk, pontosan kik vagyunk, vagy nem vagyunk elégedettek magunkkal, könnyen benne ragadhatunk ebben a viselkedésben, hogy a közösségi médiában folyamatosan posztolunk, lájkokat gyűjtünk, fenntartva a gondosan felépített ideális, de nem feltétlenül valós képet. 

Az elismerés iránti vágy és a másokhoz való kapcsolódás szükséglete felerősíti azt a szokást, hogy állandóan posztoljunk, de így sokan szinte csak a virtuális, vagyis erősen manipulált, kontrollált térben léteznek, mondhatjuk, hogy nincsenek benne a valóságban.

 „Nem is olyan régen egy csodaszép wellnesben pihentem, egy olyan helyen, ami valóban testet-lelket megújított. Elnéztem, ahogy fiatalok egész nap talpig sminkben, műszempillájukat rebegtetve szelfiztek, a fotókat azonnal posztolták is, hogy ők milyen menő helyen vannak, és ezen a menő helyen milyen szépek. Az arcukat nem is érte a víz, nem pezsgőfürdőztek, nem szaunáztak, nem úsztak. Nem csináltak semmit, nem éltek a hely adta lehetőségekkel. Erre mondom én, hogy ezek a fiatalok nem élnek, csak «mutatnak»” – meséli a pszichológus. 

Hirdetés

Ugyanakkor azt mondja, ha a túlposztolást vizsgáljuk, figyelembe kell venni, hogy a szükségállapot ideje egy speciális időszak volt mindannyiunk életében, és ez speciális megküzdési stratégiákat is eredményezett. A bezártság, elkülönülés leküzdésének egyik eszköze lett a különféle online platformokra áttevődő jelenlét, és igen, a korábbi részben említett szükségletek ott munkáltak a viselkedésünk motivátorai között, talán néhányunk esetében a piramis legalsó szintjén lévő, létfenntartási szükségletek is, nemcsak a kapcsolódás és elismerés szükséglete. „Gondolok pl. a Lackfi élő színházára, vagy színészek, művészek, pszichológusok ‘sorozataira’, az otthontanulós topikokra, vagy a kulináris posztok szaporodására. A digitális én nagyobb szerepet kapott, fogalmazhatunk úgy is, a kispadról felkerült a pályára, ‘megnövekedett’, színesedett” – mondja Enikő..  

A fotelhuszárok
A digitális énünknek nemcsak a szépre retusált képek a részei, hanem az is, amit lájkolunk, ami mellett kiállunk, ami tetszik nekünk, és az is, hogyan kommentelünk, vagyis milyen stílusban szólunk hozzá a különböző témákhoz. Sokszor tapasztaljuk, hogy vannak emberek, akik a virtuális profiljuk mögé elbújva, szinte epét fröcsögve, másokat negatívan minősítve, trágár szavakkal fejtik ki a véleményüket. „Az erős, uralkodó énjüket próbálják így megélni, élvezik, hogy legalább az online térben ’okosabbak’ mindenkinél. Azért merik csinálni, mert a virtuális világban nincs közvetlen visszajelzés, valódi, személyes kontaktusban nem lehetne így megnyilvánulni, például egy boltban, mert azonnal jönne a közvetlen, erős reakció. Sajnos ezek a fröcsögő kommentek mutatják, milyen állapotban van a társadalom. Aki jól van, nem írogat ilyen otromba hangnemben” – hívja fel a figyelmet Kui Eszter-Enikő pszichológus.

A digitális írástudás

Mint korábban említettük, az, hogy hogyan viselkedünk az interneten, jellemez minket, a digitális énünk része, megítélnek róla. Bakó Rozália kommunikációs szakértő azt mondja, a digitális írástudás szintje nagyon alacsony Romániában, pedig ez is meghatározza, hogyan használjuk a közösségi médiát. „Nincs médiaóra, nincs digitális írástudás óra. Informatika óra van, ahol jobb esetben programozni tanítják a gyerekeket, rosszabb esetben szabadon császkálhatnak az interneten” – hívja fel a figyelmet a szakember. 

De mit jelent pontosan, hogy digitális írástudás? „Mint ahogyan az írásnak és az olvasásnak az alapja az abc, amit kisiskolásként meg kellett tanulnunk, ugyanígy az internethasználatnak is van abc-je. És mint ahogy az abc-től Arany Jánosig elég nagy a távolság, ugyanígy 

hosszú az út attól, hogy be tudom kapcsolni a számítógépet, vagy felregisztráltam a Facebook-ra, addig, hogy helyesen is tudok ott viselkedni” 

– részletezi Bakó Rozália. Először meg kell tanulni az eszközhasználatot, majd az internetes közösségi lét etikáját, amit netikettnek nevezünk. Ha ezt is elsajátítja mindenki, akkor számíthatunk kulturált interakciókra, csevegésekre az online térben. A szakember szerint ezt mindenképpen tanítani kellene. „Nincs olyan, hogy velünk születik ez a tudás, ráadásul változik is. Az internetes etikán túl ráadásul ott vannak a biztonsági kérdések, sokan nem tudják, hogy nem szerencsés megosztani, hogy elmentünk nyaralni, hiszen tálcán kínáljuk az üres lakást a betörőknek, még csak meg sem kell figyelniük, ki mikor utazik el, mint régen, az offline világban, hiszen nyilvánosan, tulajdonképpen tálcán kínáljuk az információt a különböző profiljainkon. Jó lenne, ha médiatudatosabbak lennénk!”

Bakó Rozália arra is figyelmeztet, hogy felelősek vagyunk azokért az információkért is, amiket másoktól osztunk meg. Fontos okosan tájékozódni és szelektálni a különböző oldalakról átvett tartalmak között.

„Eddig csak az újságíróknak rótták fel feladatul, hogy több forrásból ellenőrizzék az információikat, ma már ez kutya kötelessége mindenkinek, hiszen mindannyian felelősek vagyunk az általunk megosztott tartalmakért!”

– figyelmeztet a szakember, aki szerint az iskola köteles lenne erre is megtanítani. A szülők sokféle környezetből jönnek, sokféle felkészültséggel, tőlük nem várhatjuk el a médiatudatosítást. Ezt az adónkért cserébe az oktatási rendszertől várhatjuk el, hogy megtanítson egy hipermediatizált világban okosan létezni. Mivel ez egyelőre nem teljesül, a civil szféra és a felvilágosult osztályfőnökök tehetnek sokat azért, hogy legalább a kamaszok elsajátítsák a digitális írástudást, és a digitális énüket okosabban építsék a virtuális világban.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Drog kisgyerekkorban: digitális kütyük

Hirdetés