„Könnyebb beszélni, mint tenni, nehezebb főzni, mint enni” – hirdeti a hímzett falvédő Ilonka Rozália kemencéje mellett, a máréfalvi vendégház udvarán. Még gyermekkoromban varrta – meséli jó kedélyű vendéglátónk, mialatt Piroska, a lánya, a megkelt tésztát hozza. Liszt, élesztő, tej, só, tojás és citromhéj hozzáadásával készült a puha kelt tészta, de főleg szeretettel – hangsúlyozza a háromlányos családanya, „mert ha nincs szeretet benne, nem lesz jó a tészta”.
„Gyerekkoromban nem volt ennyi minden, mint ma”
„A tehetősebbek tejfölös lepényt sütöttek, akinek nem volt tehene, az sima, kásás lepényt. Lefőzték a grízt, tettek bele cukrot, citromot, s mikor kivették a kemencéből, megfahajazták. De én már gyermekkoromban így tanultam, tejfölösen, mert nekünk mindig volt tehenünk.
Régen nem volt esküvő vagy keresztelő a faluban lepény nélkül”
– meséli Róza mama, ahogyan mindenki szólítja, miközben a lepényeket szaggatja. Búza- és puliszkaliszttel megszórt lapáton nyújtja ki a megkelt tésztát, s ekkor kerül rá a tejfölös tehéntúró, citromhéjjal, tojássárgával és vaníliás cukorral kikavarva.
Nincsen ünnep lepény nélkül
„Tavaly rengeteg lepényt sütöttünk pünkösdre, a búcsúról hazatérőket mindig ezzel kínáljuk” – mondja. Na, de
a Szent Imre búcsún, a falunk ünnepén is kínálgatunk. Az novemberben van – magyarázza Rozália, míg a sülő lepényekre várunk.
A mutatós csűr az ’50-es években épült, nemrég újították fel – szebb, mint sok falusi porta. „Az úgy volt, hogy elkerítettünk egy tyúkudvart, mert van vagy száz tyúkunk. Aztán emiatt a kutyaketrecet tovább kellett tenni, de ahhoz meg nem volt jó az istállóajtó. Ezért kicseréltük az ajtót, de akkor már az ablak se tetszett, s ahogy jöttünk eléfelé, akkor már kicseréltük a csűrkaput is. Így esett, hogy egy tyúkketrec miatt a teljes gazdasági épületet felújítottuk” – meséli kacagva.
Még a csikó is Vidám
A lepénysütés örömére nem várt vendég érkezik, Vidám, az egy hónapos csikó személyében. (Mi más lehetne a neve egy életkedvvel teli családban?) S mint aki a székely vendéglátást már az anyja emlőjéből szopja: bársonyos nyelvével a kezünket nyalogatja.
„Néha mondják a vendégek, hogy lehetne ezt sütni sósan, mazsolásan, ordásan, kaprosan, de én mindig mondom, hogy nálunk ez a hagyomány, én nem akarok abból kitérni
– magyarázza Róza mama. – Ezelőtt nem volt ennyi üzlet, nem volt ennyi vásárolnivaló, azt ettünk, amit megtermeltünk. És mi 90 százalékban ma is azt főzünk, amit mi termelünk”. Közben kivesszük a kemencéből a hatalmasra nőtt lepényeket. Olvasztott vaj és vaníliás porcukor az utolsó simogatás rajtuk.
A sütés alatt sütés van
„A vendég egyszer szemmel eszik” – indokolja a cukorhintés szükségességét a ház asszonya. S hogy a sütésünnep teljes legyen, virgonc fecskék tereferélnek az istálló eresze alatt. Egyszer, egy főzőverseny alkalmával 130 kiló lisztből sütöttek lepényt egy nap alatt – mesélik kacagva. Mert
a máréfalvi lepénysütés nem úgy van, hogy az ember gyorsan bedobja a sütőbe, azalatt elmosogat, rendet rak, és hipp-hopp kész van.
A sütés alatt sütés van. Kedélyes múltidézés és észrevétlen tudásátadás. S míg az ünnepi lepény készül, jut idő az élet dolgaira, szívből örülni a jól sikerült tészta látványának, illatának és ízének.
„Kicsit adunk, de sokat kapjunk – ez a baj a világgal”
– összegzi Róza néni, egyszerű bölcsességgel és éles lényeglátással. „A vendéget könnyű megfogni, csak nehéz megtartani, azt szokták mondani. A házi tej, a házi készítésű tehéntúró, tejföl és sajt nálunk adott, a gyerekek imádják összeszedni kis kosárba a kerti paradicsomot, a tojást. Olyan is van, hogy visszalopjuk nekik a tojásokat a tyúkólba, ha nincsenek itthon, amikor a tyúkok tojnak” – s a kedves emlékeken ropogósan kacagnak újra.
korábban írtuk
Bordás Beáta: Az EMŰK teljesen beépült az életembe
Lázadásból választotta a művészettörténetet, ma pedig az Erdélyi Művészeti Központ igazgatójaként alakítja és gazdagítja a régió kulturális életét. Egy párizsi Louvre-élmény indította el azon az úton, amelyből hivatás, majd életforma lett.
