Sötét tónusú képsorozat fogad Zsigmond Aranka székelyudvarhelyi otthonának tágas előszobájában: székely ruhás asszonyok és férfiak tekintenek mereven a betérőre. Kedves házigazdánk 1991–92-ben festette őket. Üvöltő honvágyat sejtet a várandós nő arca, laskát sirít a székely asszony, Aranka néni nagybaconi emléke a patakban mosó nő. „Ki kellett fessem magamból Erdély gyötrő hiányát, amikor Magyarországon éltem” – magyarázza a sorozat születésének történetét a 72 éves alkotó.
Ráncos szárú, régi csizmák várják a polcon, hogy valaki táncba vigye őket, de a faragott kelengyés láda is népi holmival van tele – Aranka néni gyűjteménye. „A legsötétebb kommunizmusban ráncos csizmában jártam tanítani, tüntelőleg álltam ki a népművészet mellett.” És erről árulkodnak a szék karján „felejtett” fekete és kék mellények, a csángó ing és a kalotaszegi népviselet-részek. Kallós Zoli bácsi egy székesfehérvári kiállításom megnyitóján – mutatja a régi fényképet a galériának is beillő, tágas helyiségben Zsigmond Aranka.
Gyötrő honvágy a képeken
Életmű a nappaliban
Mintha egy metropolisz modern művészeti múzeumába csöppentünk volna a színekkel és fénnyel teli térben. Az életöröm sokszínűsége ragyog be mindent, a lejátszóból Vivaldi Tavasza szól éppen. „A montázsokat Amerikában készítettem, de több ezer van még bőröndökben. 2003-ban költöztem New Yorkba, ott nyílt ki a világ előttem. Aztán a férjem halála után döntöttem úgy, hogy hazaköltözöm, de azért megsirattam a világvárost, amikor 2018-ban eljöttem.
Korát meghazudtoló tünemény: Zsigmond Aranka
Kimentem az óceánpartra, van ott egy bevándorlókat ábrázoló szoborcsoport, a nagyszüleimre gondoltam, akik maguk is bevándorlóként érkeztek Amerikába az 1900-as évek elején, és nagy szeretettel fogadott be engem is édesanyám szülőföldje. Sírva búcsúztam el” – meséli családja történetét és New York-i alkotói korszakának végét a művésznő. „Olyan szabadságot adott Amerika, amilyent korábban sem itthon, sem Magyarországon nem élhettem meg. De mindig is tudtam, hogy öregkoromban majd ismét Erdélyben akarok élni” – mutat a fekete-piros sorozatra a képzőművész. A színes madártávlatokat sejtető absztrakt festmények már itthon készültek.
Vörös és fekete
„Amikor az amerikai házunkat eladtam, rengeteg lakást megnéztem Budapesten, mivel Magyarországon élnek a gyerekeim, de valahogy egyik sem volt az igazi. Aztán egyszer itthon járván, az egyik rokonom férje hívta fel a figyelmemet erre a polgári házra, hogy eladó. Eljöttünk megnézni, és itt, a falon egy virágos csendéletem fogadott. Ez egy jeladás volt számomra, megerősített vásárlási szándékomban” – meséli házigazdánk.
Házbelső egykor
„Soó Domokos, néhai udvarhelyi ügyvéd, tanácsos, majd alpolgármester és felesége, Stieglitz Mária lakott a házban a 20. század első éveiben, a bécsi énekesnő hozatta ezeket a bútorokat ide” – mutatja az impozáns antik tükröt, a díszes fésülködő asztalt és az aranyozott vitrines szekrényt. „Ezek ide tartoznak, Udvarhely múltjának a része, meg kellett mentenem őket. Mintegy ötven évig voltak zár alatt a szomszédos épületrészben” – meséli a történetüket. Közben
erdélyi, székesfehérvári, bécsi és New York-i kiállítások emlékeit nézzük, gondosan ott van minden plakát, meghívó és újságcikk a díszes vitrines szekrényben.
Az 1997-ben szőtt vörös és fekete fali szőnyeg Zsigmond Aranka szíve csücske: nem csak a székely színvilág, de az érzés miatt is, amit képvisel. A Rekviem címet viselő drámai szőttest korábban egy New York-i orvos vette meg, ám az alkotó visszavásárolta tőle: úgy érezte, Erdélyben a helye. „A fekete-piros csíkok a mi lelkünket tükrözik: egyszer fent, egyszer lent, de az egyforma széles sávok az örömöt és bánatot jelképezik kiegyensúlyozva” – mutatja szeretettel teli büszkeséggel alkotását.
„Jól megtűri a modern az antikot, a régi az újat”
– vezet körbe saját „élettárlatán” a székelyföldi képzőművész. Soha ki nem állított alkotások sorakoznak egymásnak támasztva, a nemzeti szín szalaggal elkötött, régi szófán egyebek mellett Sütő András Aranka néninek írt egykori üdvözlete. „Még Ceauşescunak is szőttem szőnyeget” – mutatja a néhai szőttes fényképét a textilművész. „A 60. születésnapjára kaptam az utasítást, hogy készítsek egyet, székely ruhás és román népviseletes figurákból alakítottam ki a 60-as számot, a sor elejére pedig egy semleges munkást tettem. A világ dőlt volna össze, ha székely ruhás lánnyal kezdem a sort. Aztán láttam később a Ceauşescu műtárgyait őrző múzeumban a saját vöröses-narancssárgás árnyalatú szőnyegem” – meséli.
„Örök technikakutatónak tartom magam – vallja magáról - mostanában szimmetriafotókat készítek”. És tucatnyi kép árulkodik erről is. A festőállványon színes parfümös szelence, mívesen megmunkált, aprócska szemüveg mesél a házigazda gyűjtőszenvedélyéről. Alkotói korszakait végérvényesen lezárja, mint meséli, a szövőszékét is kidobta, mert biztosan érzi, többé nem fog visszatérni a szőnyegkészítéshez. A montázstechnika csak Amerikában érdekelte, és a vörös-fekete periódusának is vége.
Régit gyűjt és újat keres
„Olyan nagyon jó érzés, amikor fölülsz a repülőre és viszed magaddal minden tudásodat. Nem kell könyvet cipelni, mert mindent viszel magaddal a fejedben. És amikor leszállsz, hozod magaddal, amit hozol” – meséli csillogó szemekkel, a hatalmas fekete-fehér szőnyegek előtt. Csíkos ruhás nő vágyódik el az Átváltozás címűn, madárrá változik és elszáll… Az Ellentétek címet viselő szőttesen tűz és víz öleli körbe a földgolyót, a férfialaknak szárnyat ad a nő. A japános grafikák egy 18 darabos sorozat részei, Széchenyi idézetekkel – magyarázza egy másik munkáját az alkotó.
„Volt, hogy 400 tempera festményt festettem meg egyetlen nyár alatt. Még ebédelni se ebédeltem.
Szilvát majszolgattam a műterem kertjében, és csak festettem egymás után a tájképeket” – mesél a ma is hatalmas alkotási vággyal bíró Zsigmond Aranka.
„Minden szakmára születni kell. Vagy szívből jön, vagy ne erőltessük!” – összegzi mintegy útravalóul élettapasztalatát. Lakást nézni jöttünk Zsigmond Arankához, de egy vibrálóan színes életmesével megyünk el. Mintha művészeti múzeumból távoznánk, úgy vagyunk vele: ha nem találtuk volna otthon őt magát, az enyészettől megmentett polgári ház szavak nélkül is közel hasonló élmény-gazdag művészsorsot mesélt volna el.
Fotók: Csedő Attila
Friss lapszámunkat alább kérheted:
