Fotó: Czincziri Ágnes
Száz évvel ezelőtt volt utoljára a kicsiny lappföldi városkában, Sodankylä-ben 120 cm-es hótakaró, de tavaly néhány centivel ezt a rekordot is megdöntöttük – meséli lappföldi barátom, miközben kávézunk, és döbbentem bámuljuk a hórengeteget Kommattivaara-n, a városhoz közeli, családias hangulatú síközpontban. Észak-Finnország, a Télapó (finnül Joulupukki), a káprázatos északi fények, Európa legtisztább ivóvizének hazája minden visszatértemkor egy lelassult, mitikus időt juttat az eszembe.
Jelen van benne egy megmagyarázhatatlan természeti erő, tisztaság és végtelenség, ami emberi léptékkel nehezen mérhető.
Ahol a beláthatatlan táj a csend birodalma.
Ahol még a természet a kormányos. Ahol a vad tavak, lápok, dudvák, fenyő-, nyír-, és fenyérrengetegek közé nem vegyül nejlonzacskó, emberi szenny, ürülékszag és lárma. Ahol az emberi lábnyom csak meghívott vendég, ahol nem hordják el lépten-nyomon a kőfolyásokat kirakatkőnek, a dombhátakat malterhomoknak.
Az északi sarkköri városból, Rovaniemi-ből a turista útvonalakról letérve, Sodankylä-ben tartunk egy kis kitérőt, majd Finnország legrégebbi nemzeti parkjába, Pyhätunturi (magyarul szent hegy) – Luosto-ba utazunk.
Végre egy domb – szusszan fel a párom,
először a 900 km-es buszozásunk alatt Helsinkitől Lappföldig. Számára egész Finnország egy átláthatatlan labirintus-erdő. Mosolygunk is, hogy a domb legmagasabb pontja is mindössze 540 méter, mégis a finn hegyecske (tunturi) igazi gigász-módra emelkedik ki az amúgy sík tájból. Tetejéről ellátni Sallatunturi-ig, az orosz határig.
Pyhä közkedvelt síközpont a finnek körében, mi mégis alig vesszük észre, hogy Finnországban javában zajlik a sívakáció. Jóleső érzés megtapasztalni, hogy ennyi figyelemmel és biztonsággal síznek a helybéliek.
Szünetekben, ebédkor senkit sem látni fröccsöt inni, sörözni.
A kiépített sípályák mellett a helyenként 3–4 méteres kemény hóréteg paradicsomi állapot nemcsak a freestyle sportolóknak, de a hótalpas túrázóknak is. Aki pedig nem szeret hegyre mászni, a hegyek körül több tíz kilométeres, kivilágított sífutópályákon töltheti el tartalmasan a napokat. Hétvégi faházunkat (a mökkit) az Airbnb-n keresztül foglaltuk, házigazdánk, Anssi helybéli síoktató.
Lappföld amolyan mini Alaszka – meséli egyik este: kicsit kisebbek itt a házak, az autók, az utak, a hegyek, a folyók és tán még a hölgyek is, teszi hozzá nevetve. Mi pedig azt kívánjuk, hogy ne érjen hamar véget ez a varázslat: a jég és hófödte havasi tájak, a
mozdulatlanságba dermedt zuzmó és lápmezők,
a csípős -14 fok, a verőfény, a vörösre fagyott reggeli orrunk, a csend, a síbotok sercegő zenéje. Henrik Ibsen, a legnagyobb norvég drámaíró egyébként így ír a havasi pusztákról: „Itt fenn északon a szabadság és az Isten/ott lent tapogatóznak a többiek.”
