Kolozsvár főterén, az egyik bisztró teraszán találkozunk. Éppen Felméri Cecília filmrendezővel beszélget, amikor megérkezem.
- Láttad egyébként már a filmet? – kérdezi Ceci.
- Amikor harmadjára ültem a vászon előtt, akkor mondhatom, hogy láttam a filmet. Úgy vagyok vele, ha játszom egy filmben, akkor saját magammal vagyok a legkritikusabb. És ha ezzel együtt azzal jöttem ki, hogy ez egy jó film, akkor csak nem lett olyan nagyon rossz (nevet). Kép, hang, rendezés, színészek, összességében az egész. Ahogy Petőfi mondaná: az outcome, azt hiszem, nagyon rendben van.
Részlet a filmből. Fotó: Hermann Ildi
- A forgatás során már éreztétek, hogy ebben a filmben, a Saul fiában benne van a Cannes-i zsűri nagydíja?
- Egyáltalán nem volt benne a csomagban az, hogy ekkorát pukkan. Ennek több oka van. Az egyik, hogy nem volt egy sétagyaloglás a film készítése. Elég szűkös költségvetésből, rövid határidővel történt a forgatás. A gyártás nagyon keményen dolgozott, hogy mindezt megcsinálja. Így nem is volt időnk azon gondolkodni, hogy hová nevezzük majd.
- Színészként mennyire jelentett kihívást neked ez a szerep?
- Volt ebben minden, ami egy színészt provokálhat. A legnehezebb az volt – és ez nem csak egy jól kitalált szöveg –, hogy elvonatkoztassak attól az információhalmaztól, illetve a témával kapcsolatosan szerzett tudástól, amelyet vittem magammal. Kihívás volt olyan karaktert létrehozni, amely képes az adott körülmények között működni. Belanyhulni, és elkezdeni sajnálkozni, meghatódni, vagy részvétet érezni mind jogos, ha emberként érezzük azt. Színészként ezeket mind blokkolni kellett. Ezután megnézed, hogy sikerül vagy nem sikerül ott egy mozgó élőlényt kreálni, aki az adott körülmények között tud hatni, reagálni, érvelni, cselekedni. Ez volt a legnagyobb kihívás az egészben.
- Mi futott át rajtad, amikor szóltak, hogy menni kell Cannes-ba?
- Az egy Skype-os beszélgetés volt, amelybe otthonról kapcsolódtam be. Na, akkor volt egy pillanat a Monostor tetején ordibálva (nevet). De tudtuk, hogy meg kell várni a hivatalos bejelentést. A sajtó már januárban találgatott, hogy vajon milyen filmek fognak odakerülni. Elég sűrűn benne volt a Saul fia is ezekben a válogatásokban. De addig, ameddig nem teszik azt az információt hivatalossá, addig nem biztos semmi. Tizenhárom perc késéssel kezdődött a sajtótájékoztató. Akkor már tudtuk, hogy ez a sajtókonferencia fontos lehet számunkra, de mind húzódott, nem jöttek a kategóriák, rengeteg embert boldogítottak, mi meg ott ültünk a Skype előtt, közben az élő internetes közvetítést nézve, és rágtuk a körmünket. Aztán amikor elhangzott, hogy beválogatták a filmet, na akkor lett ott minden: örömtánc, szanaszéjjel a világba ordibálás, telefonhívás, -csöngés. Nekem továbbra is, szinte mai napig az az egyik legnagyobb dolog, hogy beválogatták ezt a filmet versenybe. A boldogságmérőm, mint a baleseteknél a sebességmérő, kiakadt. Adja a Jóisten, hogy ilyen mindenkivel történjen meg. Ha úgy van, akkor még velem is. De ez így, ahogy most van, meg nem érdemelt, meg nem dolgozott. Mert ekkora dolgot nem lehet megérdemelni és megdolgozni sem (nevet). Ehhez szerencse is kell, és nagyon kell szeressen valaki.
- A Cannes-ban töltött napokban mi volt a legizgalmasabb?
- Nem akarok sem álszerénykedni, sem nagymellényeskedni, de ahogy lement a film, Cannes-ban csak erről beszéltek. Nagyon durván, futótűzként terjedt a híre. Voltak, akik már látták, és erről beszéltek, mások még nem látták, de verekedtek a jegyért. Aztán berobbant minden szinten a sajtó is, és elkezdtek megjelenni a jobbnál jobb kritikák. Azt hiszem, hogy volt egy ultra all inclusive Cannes.
- Van kedvenc cannes-i élményed?
- Ha nem a gálát emelem ki, akkor politikailag inkorrekt vagyok.
- És a gála után?
- Maga az út is. Repülővel akartam menni, de nem tudtam, hogy mikorra vegyem a jegyet, így autót cseréltem az egyik barátommal, és elindultam. Kalandot csináltam az útból. Minden görbe almafánál megálltam, örültem neki, úgy nézett ki, mintha ő is örülne nekem. Az is szép volt, amikor a gála után, a hajnalig tartó örömünnepet követően, mezítláb sétáltam a tengerparton szmokingban, feltűrt nadrággal, és csengett a telefonom. Azt kérdezték, hogy milyen a cannes-i glamour...
- Majd fölhívhatlak, hogy megkérdezzem, hogy milyen a hollywoodi?
- Adja a Jóisten, hogy az Oscar-on is jól szerepeljen a film. Legyen legalább akkora hatása, mint Cannes-ban. Mert ez a film befejezetlen mondatokat befejez, új mondatokat kezd, még nagyon sok beszélnivaló van Óperenciás-tengeren innen és túl.
