• Fotó: Magyari Tekla
Szíves vendéglátónk, Nyulas Imre harminc évig élt Budapesten, felesége, Joli, a járványhelyzet miatt nehezebben tud most közlekedni a kétlakiságban. Nyugdíjas éveikre tervezték a szencsedi házat, hogy aktív életet élhessenek a székelyföldi tájban. De addig sincs egyedül a házigazda: vele kel és fekszik minden nap mintegy hetven állata.
Csaknem tíz éven át épült a kanadai típusú, gyönyörű rönkház, egy gyergyóújfalvi csapat csinálta – mutatja a házigazda. Mivel nem volt sürgős a befejezése, ki tudták várni, hogy alaposan kiszáradjon a fa. Merthogy a fenyőfa rönkházat minimum három, de ha van elég türelem, akkor öt évig is hagyni lehet, hogy alakuljon kedvére.
A falmagasság több mint huszonöt centit ment össze az építés óta – mutatja Imre az összerakáskor meghúzott vonalat. A reggeli fényben szemből kacsint a hófödte Hargita, tiszta időben látni a Nagy-Hagymást, s a déli oldalon olykor a Fogarasi-havasok is látszanak.
„Szélesvásznú mozin” a Hargita
Bár a tájba illő ház minden porcikája igényességről árulkodik, mégsem hivalkodó. Sőt, jól átgondolt tervezésre utal. Egyetlen éke a méretes ablak, melyen át a természet testközelből köszön be a nappaliba. „A rönkházhoz nagy ablak kell, mivel nincsenek fehér falak, amelyek visszaverjék a fényt, a kis ablakokkal összeszűkített tér nagyon nyomasztó lenne” – indokolja a házigazda, aki maga tervezte a bútorokat.
„Ha újjászületnék, építész lennék” – teszi hozzá mosolyogva. És jó érzékéről árulkodik a meleget ontó téglafal, a két helyiséget egyszerre fűtő fáskályhák, és a teljes otthon átgondoltsága. Tágas nappali, étkező és konyha, háló, valamint két kis vendégszoba – és már körbe is jártuk a Nyulas-házat.
„Az Isten is ide teremtette ezeket az állatokat”
Az igazi paradicsom azonban a házon kívül fogadja a látogatókat. Nyulas Imre ugyanis a térségben őshonos állatfajták tenyésztésébe kezdett, tucatnyi kunfakó ló, az ökotudatos háztáji gazdaságok által újra felfedezett kárpáti borzderes szarvasmarha, a kovásznai sárga pofájú berke juhok kiveszőfélben lévő fekete változata legelészik az ablak előtt naponta. Merthogy természetük szerint, szabadon tartja őket, a szabad ég alatt.
A Nagyszeben környéki szászok által az 1870-es években a mangalica és angol berkshire sertésekből kitenyésztett báznai disznók szintén szabadon és boldogan csámcsogják az eléjük szórt kukoricát.
A lovak és tehenek pontban fél hétkor érkeznek az etetőhöz, ugyanakkor a hó alól is kiszedegetik az eledelt maguknak. Az ősmagyarok lovaira emlékeztető kunfakók simogatásra gyűlnek, szaglásznak, Vili, az ifjú mókamester, a kapucnimat harapdálja.
„A kunfakó a lovak terepjárója”
A fajta megálmodója és névadója Eördögh András, az ősi magyar lovak alkatához és mozgáskultúrájához hasonló, közepes termetű, kiegyensúlyozott idegrendszerű, tartásában kevésbé igényes lófajta kitenyésztését tűzte ki célul, mely típus hiányzott a mai magyar lóállományból – magyarázza Imre, aki az Erdélyi Kunfakó Egyesület elnöke és egyik alapítója.
„Lovastúrák, hagyományőrző lovasjátékok megbecsült lova, de marmagassága alapján ideális gyermek- és családi ló is.
Jelenleg mindössze két tucatnyi kunfakó lehet egész Erdélyben, ám van remény, hogy a kutatási program alatt álló fajta egyre népszerűbb lesz a térségben, ez is a célja a civil szervezetnek” – teszi hozzá teljes optimizmussal. Mindezt tizenegy közép-ázsiai juhászkutya figyeli éberen, mint ahogyan azt is, ha a több hektáros birtokon bármi mozgás van.
A kiveszőben levő őshonos állatok tartása tulajdonképpen állami feladat volna – magyarázza Imre, ő maga leginkább érzelmi okokból tartja ezeket a fajtákat: hogy általuk is adjon vissza valamit szülőföldjének. „Ahogy korosodik az ember, egyre inkább ápolja a gyökereit” – indokolja mosolyogva.
Tóparti idill a fenyők árnyékában
„Tíz éve még nem volt közkedvelt hely Szencsed, hiszen a föld csak legeltetésre alkalmas, de én már akkor láttam lelki szemeim előtt egy tavat is a birtokon” – mutatja a természetes korcsolyapályát Nyulas Imre. Nyáron csónakáznak, horgásznak és fürdenek a tóban.
A fenyők alatt tágas jurták adnak enyhet az erre járó, fáradt lovasoknak,
s az Imre tervei alapján készült tóparti terasz is tapasztalt vendéglátóra enged következtetni a Farkaslaka községhez tartozó, hegyvidéki tájban.
Mindössze hat állandó lakója van a falunak, ahová virágzó lovas turizmust álmodott a házigazda. „Olyan vagyok, mint a bulldog” – magyarázza Nyulas Imre kacagva, korábbi tenyészállataira utalva – „ha egyszer megfogok valamit, nem eresztem el egyhamar”. Elszántságát és egyre szépülő birtokát látva, biztosak vagyunk benne, hogy ez lesz Székelyföld egyik legmesésebb farmja.
