Nem mindennapi helyzet, amikor volt kollégával készít interjút a korábbi színpadi partner, de Viola Gáborhoz illenek a rendhagyó formák, szokatlan figura, különös ember. A vásárhelyi születésű színművész szerint semmi sem fehér vagy fekete, minden viszonylagos, és igaz lehet minden, de az ellenkezője is. 2008-ban egy független társulat kortárs drámájában alakítottunk férjet-feleséget. Egy évtized csönd után a telefon túloldalán Viola Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze.
– Na, most jókor hívlak?
– Igen, leültem egy kávé mellé.
– Mennyire van megterhelő időszakod?
– Nem megterhelő, nemrég jöttünk vissza a vakációból, A velencei kalmárt próbáljuk Tompa Gáborral, úgyhogy csak erre koncentrálunk most...
– Hogy telt a nyár?
– A vakáció jól telt, korábban még nem sikerült a nyaralások alkalmával ennyire kipihennünk magunkat, de most valahogy összejött.
– Minek köszönhetően?
– Általában az a gond, hogy az ember észre sem veszi, és elégedetlenkedni kezd, többet akar, mert valami azt súgja neki, hogy azért a pénzért, vagy azért a létért, amit ő megél, többet érdemelne. És akkor nyugtalanná válik, nézi, hogy miként kaphatna többet. Na de úgy tűnik, hogy mi idén megelégedtünk azzal, ami van, nem számítottunk többre, mint amit kaptunk. És ez vezetett egyfajta nyugalomhoz. Nem voltunk kapcsolatban a híradásokkal, a görögországi tüzekkel, csak a homokkal meg a vízzel. Öröm nézni a gyerekeket, meg velük lubickolni.
– Az emberek gyakran nyaralás alatt érnek rá átgondolni az életüket, sokan közvetlenül a szabadságolás után válnak vagy váltanak munkahelyet. Te hogy állsz most az életed „értékelésével”?
– Kérdések mindig vannak, nem lehet feketén vagy fehéren elkönyvelni semmit, mert az egy nagy erőszaktevés vagy elfojtás lenne az ember érzekein. Mert akkor a felém áramló információkat gátolnám, amelyek a körülöttem levő zűrzavarból származnak. Viszont ha azt mondanám, hogy semmi nincs rendben, az sem lenne igaz. Ez sokkal árnyaltabb kérdés, semhogy ki lehessen jelenteni, hogy valami csak jó vagy csak rossz. Vannak kellemetlen dolgok, amiken javítani lehet, van olyan is, amiről tehetünk, hogy változzon, és van, amiről nem. A helyzetek annyira összetettek, szerteágazóak...
– Családilag Kolozsvárt megszerettétek?
– Én szeretem. A feleségem itt végezte az egyetemet, akkor nem bírta, most már viszonylag ő is szereti. Kénytelen miattam elfogadni, de azért vannak személyes vonatkozásai, amiért kedveli. Jól érzem magam Kolozsváron, most nem váltanék másik erdélyi városra.
– És Budapestnél jobb? Onnan költöztetek haza...
– Nem jobb, az egy másik életszakasz volt. „Földhözragadtabb” ember vagyok, mint képzeltem, akarva-akaratlanul is születni és meghalni visszajárok Erdélybe. Igen, születni is, újjászületni. De egyébként nagyon fontos állomása volt az életemnek Budapest.
– Több mint húsz éve vagy a pályán, 2010 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Fogalmazódott-e meg benned mostanra, hogy milyen előadásokban, szerepekben érzed jól magad?
– Nézd, van nekünk egy zenekarunk a színház berkein belül, és az derült ki, hogy akkor tudunk jó bulit csinálni, ha minél szélesebb a zenei paletta. Tehát ha van ilyen is, olyan is, amolyan is. Mindenféle előadást szeretek, amiről azt érzem, hogy elvisz a saját határaim közelébe. Netán ha át is lépem őket, akkor az nagyon jó eredmény. De hogy én jól érzem-e magam valamiben, az nem irányadó...
– És most el tudod képzelni az életed színház nélkül?
– Sokat beszélgetünk erről a feleségemmel. Neki sokszor azt mondom, hogy ne hülyéskedj, nem akarok színház nélkül élni, nekem nagyon jó, hogy színházban dolgozom. De ha volna egy olyan projekt, ami az értelmemet feltüzelné, mondjuk, hogy vegyél egy hektár földet, s szőlőt termessz rajta, és ezt jól alá lehetne támasztani, akkor lehet, megtenném.
Nem az a lényeg, hogy otthagyjam a szakmámat – csak kis szünet állna be –, de vannak dolgok, amiket kipróbálnék. Ennyi év után kezdem tudni, hogy mennyire tudatlan vagyok. Minden, amit csinálok, kicsit ismeretlen számomra ebben a szakmában.
– Ugyanolyannak képzelted az apaságot a lányaid születése előtt, mint amilyen apa lettél?
– Nem gondoltam semmilyennek az apaságot, öntudatlan késztetés volt. Találkoztam egy lánnyal, akitől két és fél év együttlét után azt kérdeztem, hogy lesz-e a feleségem. Nem volt az kérdés, hogy legyen-e gyerekünk, akartuk, „programszerű” dolog volt, így láttuk a szüleinktől.
– Az atyai szigor megtestesítője, vagy inkább a kenyérre kenhető apa vagy?
– Engedékeny vagyok inkább. A gyereknek mutatni kell az irányt, amíg kialakul a személyisége, mert másként nem fog rájönni, ugyanis azt másolja, amit lát. Tehát – látva gyermekeimet – szembesülhetek azzal, hogy milyen ember vagyok, de megadom nekik azt az esélyt is, hogy sok mindent ők maguk fedezzenek fel. Nem szeretném megmondani nekik, hogy mit csináljanak.
– És nehézsége, terhe van annak, hogy az apjuk vagy?
– Én vagyok a nehézség. A gyerekekkel nem nehéz. Velünk, szülőkkel nehéz, a következetlenségeinkkel, a zavarodottságunkkal, a módszerrel, ahogy boldogulunk az életben. A gyerekek olyan mintát követnek ezáltal, amely őket is bizonytalanná teszi. Ez bizony zavart kelt a családban, és ebből kijönni nehéz munka.
– Még krétakörös időszakodban viszonylag sokat utaztál. Most hogy állsz ezzel: elmennél az országból, hosszú távra?
– Kolozsváron egzisztenciálisan jó. Ha az ember odafigyel, meg tud élni. Viszont itt is érvényes, amit a nyaralásról mondtam: vagy útjára engeded az elégedetlenséget, vagy nem. Ha azon gondolkodom, hogy el kell-e hagyni ezt az országot, akkor el tudok jutni olyan eredményre, hogy nem kell. Lehet itt is dolgozni. Ha belegondolunk, húsz éve nem dobálóztunk ennyi pénzzel, amennyit ma elköltünk, és ma már ez sem elég. Ezek relatív dolgok. Kanada nagyon tetszett, Québec, Montreal – ott el tudtam volna képzelni az életem, de Székelyföldön, vidéken is. Vannak jó példák itt is. Ma például egy színművészeti főiskolát végzett hölgytől rendeltünk zöldséget Kolozsvár mellől, ő termeszti. Ha ők meg tudták csinálni, bárki meg tudja csinálni. Az a baj a mi szakmánkkal, hogy sokan szorulunk bele. Sokunknak nem is itt lenne a helye, mégis benne maradunk, mert „ugyan mihez értek”, gondolja az ember.
– És vannak most konkrétan meghatározott céljaid, terveid?
– Szakmai célom, hogy mindig megtaláljam magamban azt az erőt, ami a színháznak érvényt szerez. A másik pedig, hogy minél több időt tudjak tölteni a családommal. Sára már kilencéves, Gréta öt. Azt bizony éreztem, hogy jó lett volna többet velük lenni, mert az az idő már nem hozható vissza… Sári például hegedül, és a tanárnője, akihez jár, román. Én viszem mindig, és fordítok. Még akkor is, ha csak ülök és fordítok, annyira jó a rezdüléseit látni, ahogy érzékenyen reagál a dolgokra, fantasztikus... Na de veled mi a helyzet?
– Tíz éve nem vagyok színész, de egyáltalán nem bánom, sőt, az újságírás, televíziózás sokkal boldogabbá tesz. Élményeket vadászom, és abból élek, hogy ilyen emberekkel beszélgetek, mint te. Nem is vagyok hozzászokva, hogy engem kérdezzenek, úgyhogy gyorsan búcsúzni kezdek... Ha jösztök erre, hívjál mindenképpen, és igen, elmegyek egy előadásra, ígérem...
– ... (kutyaugatás a vonal innenső felén)
– S hanem rád csörgök még...
– ... (éktelen kutyaugatás)
– Köszönöm, Gábor! Üdvözlöm Andikát! Szia!
Fotó: Angyalosi Bea
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. októberi lapszámában jelent meg.
