Egy autónyi holmival és két gyerekkel menekültem – A büntetés azóta is tart

Az utóbbi hetekben nagyon sok téma örvénylik a közbeszédben, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy én lettem az elmúlt években sokkal érzékenyebb, vagy valóban érzékeny témákat viszünk-visznek nyilvánosság elé, valahogy felbátorodtunk.

Kavarog a média az angliai erőszak és gyilkosság körül, ugyanakkor a hazai magyar médiába is berobbant a bántalmazó kapcsolatok témaköre. Bár sokan tudunk hasonló kapcsolatokról beszámolni, és egymás közt talán beszélünk is erről, egy idő után sem megértést, sem könnyebbséget nem várunk már el ezzel kapcsolatban – hordozza mindenki a maga történetét. Legalábbis én ezt tapasztalom.

És most nem is a kisebb, ún. kellemetlenségekre” gondolok – értsd füttyögés, beszólás, fogdosás vagy munkahelyi bókolás, mert ezeket talán érettebben már könnyen ki lehet védeni, kerülni, hanem az igazi, manipulatív, személyiséget romboló bántalmazásra gondolok. Bár megjegyzem, még ma is összeszorul a gyomrom, pedig már elég sok irodát megjártam, amikor új munkahelyre kell mennem – igazából attól rettegek, hogy véletlenül egy kollégának megtetszem, és az olyan helyzetbe sodorhat, aminek csak az lehet a megoldása, ha méltósággal felmondok.

Lehet, hogy túl érzelgős lesz ez az írás, de

sok fontolgatás után úgy döntöttem, hogy mégiscsak tartozom a többi hasonló helyzetben élőnek azzal, hogy ezt leírom. 

Rég terveztem, hogy kézbe vegyem Tisza Kata Most című könyvét, úgy tűnt, hogy sok mondanivaló lesz benne számomra is. És lett… mondhatni pengeéles leírást találtam benne arról, amiben korábban éltem. Arról is, hogy helyes döntést hoztam azzal, hogy kimenkítettem magunkat abból az élethelyzetből. Ezzel valószínű, hogy megkíméltem magunkat egy nagyobb összeomlástól, a gyermekeim is egy relatív stabil környezetben nőhetnek fel. 

A könyvből megtudtam azt is, hogy ügyes voltam, bátor, már-már vakmerő. Mert amim volt, azt inkább hátrahagytam, és ezzel a semmivel mentem az ismeretlenbe. 

Az ép eszem, a gondolataim érvényességét is kétségbe vontam, amikor végül a gyermekeimmel együtt elmenekültünk, egy autónyi holmival együtt. 

Az eltelt évek alatt különböző praktikákkal folyamatosan büntetve voltam ezért a tettemért. De azt tapasztaltam, hogy amikor már nem vagyok olyan erős kontroll alatt, a fenyegetéseknek sincs már akkora hatalmuk felettem. 

Viszont akkor jön az anyagi hurok, és egyre csak szorul. Ezzel szembesültem már közvetlenül a menekülést követően is. A bántalmazó kapcsolatok velejárója a hatalomgyakorlás. És ha már más nincs, sokan azzal gyakorolják, hogy a gyermekek tartásdíjával élnek vissza.  Fél éve így bűnhődünk mi is, sőt, még a leendő örökségük is eltűnt.   

Hirdetés

Nyolc éve váltam el, házasságban öt évig éltem. Gyerekek nélkül lehet, hogy tovább is maradtam volna, mert elhitettem volna magammal, hogy ami van,  még rendjén van. 

A gyermekek miatt gyorsult fel a válás folyamata, azért, hogy ők kevesebbet kapjanak mindabból. Mára már kiskamaszok, és én még mindig érzem, hogy felmegy a pulzusom, fájni kezd a fejem, és bekapcsol a menekülési ösztönöm, ha erről beszélek, vagy írok, egyáltalán, kapcsolatba kerülök.  

Néhány éve ez még minden alkalommal pánikrohamba torkollott. 

Ha valaki ehhez közeli érzést kelt bennem, mint ez a hátrahagyott kapcsolat, akkor én onnan elmegyek, vagy kilépek a beszélgetésből, vagy pedig durcás csendbe burkolózom, amíg utol nem érem magam érzelmileg. Vagyis míg meg nem győzöm magam arról, hogy ez a fajta bántás nem ugyanaz, és maradhatok, meg lehet nyugodni. Ezek alapján úgy tűnik, hogy megoldás ugyan egy bántalmazó kapcsolatból kilépni, de nagyon hosszú az az idő, amíg önmagadhoz türelmes kell legyél. 

Hosszú időbe telik felépülni, nem állandó védekezésben élni, és örvendeni annak, hogy nem számoltatnak el. A reflexszerű védekezés talán mindig velem marad. 

Sokan nem értették akkor, és most is nehéz elmondani, hogy miért jöttem el. Hiszen mintacsaládnak számítottunk, fiatal házasok két kisgyerekkel. Az ajtón kívül persze, mert bent egészen más volt a realitás. Olvastam annak idején egy cikket, amelyben fel volt sorolva az összes bántalmazási típus – ebből az én férjem a verésen kívül az összeset alkalmazta rajtam. Ezért gondoltam, jobb, ha nem várom meg azt is, mert elég valószínű, hogy arra már én is fizikailag védekeztem volna. Amikor pedig ezt a jelenetet képzeletben lejátszottam, meghoztam azt a döntést, hogy a gyerekeim anyja nem börtönben fog élni, és azt is, hogy a bíró nem fogja választási helyzetbe kényszeríteni őket, hogy melyik szülőt akarják maguknak.

Meg tudom érteni azt a nőt is, aki végső elkeseredésében extrém megoldásokhoz folyamodik, mert senki nem védi meg, és senki nem mutat más utat, nem tud talpra állni, és nem tud hova menekülni, nem bízik senkiben. 

Csak annyit tud, hogy ennek itt véget kell érnie. Meg tudom érteni azt is, aki egy életen keresztül inkább csak csendben, de hatékonyan szurkálja a párját. Sokfélék a helyzetek, sokfélék a bántások is. Mintha a normális élethez nem lennének eszközeink. Jó lenne ezeken dolgozni, elnyomás, bántás, kioktatás nélkül létezni. 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: