Plácido Domingo, a világhírű operaénekes a kezét csókolta, Lisszabon pedig négy napon át ünnepelte, amikor székelykapu- mentőmunkáját az Európai Unió a legrangosabb műemlékvédelmi kitüntetéssel, az Europa Nostra-díjjal jutalmazta. Egy német herceg szerint mosolya a Mona Lisáé. A titokzatos mosoly Kovács Piroskát, a nyugalmazott pedagógust, néprajzkutatót, helytörténeti írót, szervezőt, közéleti embert rejti. Én ezúttal szeretném meglesni mögötte a Nőt.
Amikor interjút kértem tőle, elsőre nemet mondott, másodjára pedig azt kérdezte szokásos szókimondásával, hogy szerintem illik a Nőileg tematikájába egy vénasszony? Sok jelző eszembe jut Piroska néniről, de a vén biztosan nem. Energiája, szellemi frissessége, gondolkodásmódja nem a reális korát mutatja. Amikor elárulta a születési dátumát, meglepődtem. Mert amennyit mondott, az teljességgel lehetetlen.
- Honnan ez a sok energia, Piroska néni?
- Nézzen körül itt nálam a házban. Azokat a hanganyagokat ott a CD-ken még nem dolgoztam fel, ott van az a kupac fotó, azok a székely kapuk még nincsenek felújítva, és írnivaló is rengeteg van. Nem hagyhatja el magát az ember!
- Tősgyökeres máréfalvi, a háborút is itt élte át. Mi maradt meg belőle?
- Nyolcéves voltam, mikor megszületett a bécsi döntés, „magyarok lettünk“. A családdal elmentünk templomba. Arra emlékszem, hogy áll mindenki, és látom, édesanyám sír. Nézek hátra, keresztanyám is sír. Körbenézek, az egész templom sír. Akkor énekeltük először a magyar himnuszt.
- A frontot hogyan vészelték át?
- Rémisztő napok voltak, lóval, szekérrel menekültünk ‘44-ben. Egy közeli szurdokban húztuk meg magunkat, a Cekend-tetőről a fejünk fölött lőttek a németek és az oroszok. Aztán ez is elmúlt, emlék lett belőle.
- A középiskolát Székelyudvarhelyen végezte, a tanítóképzőben. Milyen évek voltak ezek?
- Számomra nehéz évek. Szüleimet kuláknak minősítették, azt mondták, sok a földünk, idegen munkaerőt alkalmazunk. Ezért a képzőben nekem magas tandíjat szabtak ki. Utolsó éves voltam, amikor egyszer szombaton bejelentették, „hétfő reggelre behozol 8000 lej tandíjat, vagy páros lábbal rúgunk ki.“ Ez az összeg akkoriban egy fiatal tehénnek volt az ára, nagy pénznek számított. Rendkívül megijedtem, azt gondoltam, itt a vége a tanulásnak, ugyanis ekkortájt javában folyt a beszolgáltatás Nem volt itthon semmi, amit pénzzé tehettünk volna. A szülők áldozatos munkájával sikerült elhárítani a veszélyt, tanulhattam tovább. Hatalmas megkülönböztetés zajlott az iskolában, de pont ezért jobban küzdöttem.
- Miska bácsi ezekben az években kezdett udvarolni...
-16 éves voltam, amikor szemügyre vett, szó szerint kinézett magának, és többet nem engedett szabadon. Miska hét évvel volt idősebb, mint én, gyakorlatilag csitri leány voltam hozzá képest. De ő mégis mellettem tette le a voksát, amit én – visszagondolva – sokáig nem vettem komolyan. Roppant felnéztem rá, ő már egyetemista volt, jóképű, gyönyörűen szavalt, énekelt, hihetetlenül olvasott volt, rendkívül tiszteltem, de nekem túl komolynak tűnt ez a kapcsolat akkoriban, talán még nem értem meg rá.
- Mégis, hogyan lett ebből lánykérés?
- Miket nem kérdez? (nevet) Több mint hatvanéves emlékeket elevenítsünk fel? Azon a tavaszon többször is előfordult, hogy nem mentem el vele a randevúra, szeszélyeskedtem, majd eldöntöttem, kicsi levegő kell nekem. Nem akartam lekötni magam 19 évesen. Elhatároztam, megmondom neki, szüneteltessük a kapcsolatunkat. Amikor bejelentettem, Miska elsírta magát. Ez adta meg a fordulópontot. Akkor döbbentem rá, hogy neki mekkora csalódás ez három év után. Én is elsírtam magam. Azt hiszem, akkor lettem igazán felnőtt. Leányból nő lettem egy pillanat alatt. Annak, akire felnéztem, megláttam az emberi arcát, az igazi érzelmeit. Ott, akkor eldöntöttük, együtt maradunk. És együtt maradtunk 60 évig.
- Na de a lánykérés....
- Ez a hős székely legény levélben kérte meg a kezemet a szüleimtől! Nem volt bátorsága személyesen eléjük állni.
- Miska bácsi méltó szellemi társa volt Piroska néninek, a székely kapuk mentését is együtt kezdték el. Melyek voltak az első lépések?
- Miska tudta, hogy Orbán Balázs kapuja ott fekszik szétszedve a székelyudvarhelyi múzeum pincéjében. A múzeum igazgatójával együtt beszélték meg, hogy a Szejkén, a sírjánál lenne méltó helye. A gondolat értelmiségi indíttatásból született, az elindításnak alapemberei voltunk. Így kezdődött a Székely kapuk útja. Aztán az ötödik kaput, ami 1869-ben készült, már Máréfalváról vittük be.
-Ezt hogy képzeljük el? Ültek este a vacsoraasztalnál, és Miska bácsi megszólalt: „Piroska, meg kellene mentsünk néhány kaput“?
-Nem pontosan, de majdnem. Ez egy életforma volt. Nagyon sok értelmiségi, tanár, művész járt hozzánk, nálunk Máréfalván a „faragott“ szobában gyakorlatilag egy szellemi műhely működött, esténként egy pohár bor mellett beszélgettünk a fontos dolgokról. Itt merült fel az is, hogy Máréfalván úgy segítjük megőrizni a kapukat az utókornak, hogy a lebontott szerkezetek darabjait felszereljük az újonnan épült kultúrház falára. Mintegy közszemlére téve.
- Veszélyesnek tűnik. Akkoriban sokkal kevesebbért is vittek el embereket.
- Igen, de mellettünk állt Udvarhelyen egy olyan első párttitkár, aki megértette ezeknek a dolgoknak a fontosságát, és tartotta a hátát. Amikor sor került a máréfalvi kultúrház avatójára, nagyon izgultunk, mert érkeztek az elvtársak Csíkból, nekünk persze nem volt engedélyünk a kapu-akcióra. De ahogy jöttek, mentek is, majd annyi volt a visszhang, hogy az ünnepi előadás népdalcsokra nem illett a szocialista hangulathoz. Sokáig nevettünk ezen.
- Milyen taktikával győzi meg Piroska néni az embereket, hogy ne bontsák le a régi székely kapukat?
- A direkt módszer nem működik. A nevelő munka hosszú távú, okosan kell csinálni. Például kapunapot szerveztem, amelyre meghívtam a szakembereken kívül a régi, műemlékkapuk tulajdonosait is. Előtte az egyik máréfalvi férfi azt mondta nekem, lebontja az övét, mert elvégre nem lehet minden régi lomot tartani, ez meg dől ki. „Olyat csinálok a helyére, meglátja, hogy hét nyelven beszél majd“ – mondta. Meghívtam őt is. Ezen a szakmai napon helyeztük fel az egyik műemlékkapura az ezt jelölő táblácskát. Kérdeztem a tulajdonost, Erzsikét, hogy ugye van egy kis pálinkátok? Van, mondta. Na, akkor süssél hozzá egy kis pánkót is, megvendégeljük a városiakat. Nagyon jól sikerült kis avató kerekedett, sokan voltak, a sajtó is kijött. Mikor vége lett az ünnepségnek, odasomfordált hozzám, aki le akarta bontani előtte a régi kapuját: „Tanár néni, ejsze nem bontom le, ha ennyien nézegetik, fotózzák.“ Na, így működik!
- Piroska néni már a 70-es években rajzolta a székely kapuk mintakincsét, hogy ne vesszen el, majd megalapította a Kőlik Hagyományőrző Egyesületet, amelynek segítségével számos régi kaput felújítottak, kitalálta a Székely Kapuk Napját, ebből tizenkettőt meg is szervezett. 2012-ben pedig önzetlen, közösségéért, annak épített örökségéért végzett mentő munkájáért Europa Nostra-díjat kapott. Jó messze kellett utazni érte, Portugáliába...
- Nyolcvanévesen életemben először repültem! Semmi bajom nem volt. Az ünnepség pedig csodálatos emlék, meglepő módon rendkívül higgadtan viseltem. Azt is, amikor bejelentették, a Nagydíjat is megkapom, huszonkettőből benne vagyok abba a hatba, akinek ezt is átadják. Azért a napért egyet sajnálok, hogy nem tanultam meg angolul.
- Mégis mindenki Piroska nénivel akart beszélgetni...
- Igen, a lisszaboni négy nap alatt végig éreztem egy különös odafigyelést, kedvességet irányomban. Hogy ez a koromnak, vagy a ruhámnak szólt?...
-... vagy a munkájának?! Apropó, ruha. Gyönyörű máréfalvi viseletben jelent meg Lisszabonban. Miért pont ezt a ruhát választotta?
- Fehér blúza van mindenkinek. Ez a szőttes viselet pedig csak a székelyeknek. Én Székelyföldet vittem magammal Portugáliába, a díj – úgy vélem – egész Székelyföldnek szól. Hatalmas dolognak gondolom, hogy olyan örökségünk van, amit egész Európában értéknek tartanak. Már csak a mi közösségünknek kellene megtanulni büszkének lenni rá, és megbecsülni...