Persze Birtalant sem a harangozókötéllel a kezében fedezték fel, kétségtelen, de a későbbi világsztár gyermekévei cseppet sem voltak könnyűek. Móra Lászlónak A román kézilabda magyar legendái című könyvéből megtudhatjuk például, hogy „Bibi” a nyári iskolai szünetekben a termelőszövetkezetnél vállalt munkát, kiegészítendő a családi költségvetést.
Diákkorában „meteorológusként” is dolgozott, ő volt a mérőállomáson rögzített adatokat szállító küldönc.
Az 1948. szeptember 25-én Zilahon született, ám a szilágysági Zsibón nevelkedő gyermek alig volt kétéves, amikor tinédzserkorú édesanyja elhagyta a családot, és hazaköltözött Magyarországra, Balassagyarmatra. Az apa egy ideig egyedül nevelte a két fiát, de miután az idősebb Birtalan áldozatául esett az ’56-ot követő tisztogatásoknak, hat éven át őt is nélkülözniük kellett gyermekeinek.
Az őstehetség
Ilyen indulás után lett Birtalan Istvánból 231-szeres felnőtt válogatott kézilabdázó, 996 gól szerzője – a romániai örökranglistán csak ketten előzik meg: Vasile Stângă (1414 gól) és Robert Licu –, 1974-ben, 1976-ban és 1977-ben pedig a világ legjobb férfi kézilabdázójának választották. És korántsem utolsósorban az ugyancsak kétszeres világbajnok Kicsid Gáborral párban Románia történetének legnagyobb magyar kézilabdázójává vált.
Pedig a kézilabda csak 16 éves korában jelentkezett az életében. Kezdetben atletizált és kosarazott, az idősebb báró Wesselényi Miklós, a „zsibói bölény” által építtetett kastély istállójának méretei – ahol az iskola tornatermét kialakították – nem tették lehetővé a kézilabdázást. A sportággal való tényleges találkozásra Nagybányán került sor, az építőipari almérnöki főiskolára beiratkozó Birtalan maga jelentkezett Tégen János edzőnél, ő meg rögtön „ráharapott” a 19 éves, 196 centis, jó alkatú fiúra.
Akinek technikailag bőven voltak még hiányosságai, de akkorákat dobott, hogy abba nemcsak a kapufák remegtek bele.
Alig 21 esztendősen, mindössze öt évvel a kis labdával való találkozását követően 1969-ben hívták meg a felnőttválogatottba. Akkor már igencsak körbeudvarolták a nagy bukaresti klubok, ám amikor a belügy csapata, a Dinamo berendelte a fiút, István gyorsan értesítette a nagybányai klub vezetőit, akik arra való hivatkozással, hogy szükség van rá az első osztályba akkoriban feljutó Minerul együttesének az élvonalban megkapaszkodáshoz, sikerült egyéves „amnesztiát” kiharcolniuk Birtalannak. De amikor aztán már végképp nem lehetett ellenállni, a Nagybányán negyedik osztályú besoroltságú vájár a Steauát választotta, azt a csapatot, amelyre a hetvenes évek világverő román válogatottja épült. Abban a „multikulti”, románokat, magyarokat és németeket tömörítő gárdában találkozott Kicsid Gáborral, a jó svádájú, nagy dumás Birtalan és a szótlan konok székely, Kicsid jól kiegészítette egymást.
Az egymásratalálás
Az 1970-es párizsi világbajnokságon még csak inkább a megelőlegezett bizalom jegyében jutott aranyéremhez, mindössze néhány percet játszott a vb-n, négy évvel később viszont már a román válogatott meghatározó játékosa volt Berlinben. Birtalan a csúcsra ért. Az olimpiai ezüst- és bronzérmes, kétszeres világbajnok, a Steauával 12 bajnoki címet szerző, BEK-győztes „ágyúsnak” egyetlen dologgal nem volt szerencséje: a külföldre szerződéssel. Disszidálni nem akart, a zürichi Grasshoppershez késve kapta meg a kommunista hatalom engedélyét, így csak az olasz másodosztályban szereplő Follonicánál próbálhatta ki magát játékos-edzőként.
Magyarországra sem engedték, pedig épp Budapesten találkozhatott az évtizedek óta nem látott édesanyjával.
A ’74-es világbajnokság megnyerése után a baráti hadseregek szpartakiádján lépett fel a Steauával, a Magyar Televízió pedig vele, a magyarul beszélő világsztárral készített interjút. „Beszélgetésünk közben a családomra terelődött a szó, elmeséltem, hogy anyám Magyarországon él, de semmit sem tudok róla” – idézte fel Birtalan a szívszorító pillanatokat Móra László könyvében. A Gulyás László sportriporterrel folytatott beszélgetést követően a magyar hatóságok megkeresték az édesanyát, másnap Budapesten találkozhattak, viszonyuk igazi szülő-gyermeki kapcsolattá nemesedhetett.
A csaknem egy éve, 2024. május 27-én elhunyt sportembert katonai tiszteletadással kísérték utolsó útjára. Ahogy az a román hadsereg nyugalmazott ezredesének – és Erdély századosának jár.
Túl Trianon századik évfordulóján, kalandos utazásra hívjuk a Nőileg olvasóit. Az országomlást követő, kezdeti bénultság után az élni és túlélni akaró erdélyi magyarság az itthon maradt nagyjai révén szinte páratlan bravúrt hajtott végre. Minden erőszaknak ellenállva, nem olvadt be a román tengerbe, sőt, a magyar kultúra és értékteremtés új dimenzióit nyitotta meg: az „erdélyi” irodalmat, zenét, építészetet, színházat, tudományt, sportot. Sorozatunkban az elmúlt száz esztendő hazai óriásait igyekszünk számba venni. A teljesség igénye nélkül, szubjektív megközelítésben.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Könnyelműség örömtelenül élni
Fiatal felnőttként, a családi ház kapuján kilépve egy addig ismeretlen hiányérzet kerített hatalmába. Sokáig nem is tudtam megfogni mibenlétét. Aztán afrikai utazásomra készülődve szögezték nekem többen a kérdést: „Nem félsz?”
