2019-ben 714 gyereket hagytak el a romániai kórházakban. Ez azt jelenti, hogy minden egyes nap két pici marad egyedül. Ők azok, akikről lemondtak a szülők, de sok olyan gyerek is van, akiről hivatalosan nem mondtak le, csak sosem látogatják őket. Az UNICEF kimutatása szerint a beteg gyerekeknek dupla esélyük van a magukra maradásra. Az elhagyott gyerekek 75 százalékát már a szülészeten elhagyják, soha nem viszik haza.
A legkisebbeket és legelesettebbeket, a beteg, elhagyott gyerekeket karolja fel a kolozsvári származású Adelina Toncean. Célja az, hogy egyetlen gyereknek se kelljen egyedül megküzdenie a betegséggel, egyetlen gyerek se maradjon egyedül a kórházi ágyon. 25 éves volt, amikor magához vett egy súlyos szívbetegséggel született kisfiút.
– Meséljen a fiúról, aki a főhőse ennek a történetnek, Cristiről, vagy ahogyan ön nevezte, Blondie-ról.
– Ez most olyan időszak az életemben, amikor - bármennyire is örülnék a megvalósításoknak – mindennél jobban szeretném, ha itt, a földön töltötte volna be a fiam a 19-dik évét. Szeretném, ha most lógna az iskolában az órákról, szeretném, ha izgulna az érettségi vizsga miatt... Hogy hogyan ismertem meg? Konstancán éltem akkoriban, egy újságban láttam meg a képét. 2 és fél éves szőke kisfiú volt, és amint megláttam, tudtam, hogy az én gyerekem lesz. Az állt az újságban, hogy súlyos szívbetegséggel küzd, és sürgősen szüksége van műtétre, amit Kolozsváron végezhetnek el.
Születése óta a kórházban élt, elhagyták a szülei.
Valahogy sorsszerűnek éreztem, hogy épp az én szülővárosomban kellene megműteni a kisfiút. Elvittem hát Kolozsvárra, megnézték a szakemberek. Ott megmondták nekem, hogy menthetetlen, már semmit sem lehet tenni. Születése első heteiben kellett volna megműteni. Akkor én már sajátomként tekintettem rá, s nem tudtam elhinni, hogy lehetetlen a gyógyítása. Egy amerikai orvoscsapat látogatott akkortájt Romániába, 2003-mat írtunk, és ők is azt mondták: annyira előrehaladott az állapota, hogy nem lehet műtéttel sem segíteni rajta. Meg fog halni, és a legjobb lenne, ha lemondanék róla, mert fölösleges az erőfeszítésem. Tudtam, hogy nem fogom ezt tenni.
– Mit tett? Hazavitte?
– Következő év májusában hazavittem a kórházból. 25 évesen fogalmam sem volt a gyereknevelésről, és nagyon ijedt voltam, mert megmondták, hogy a gyerek belehalhat a legkisebb fertőzésbe. De elkezdődött a közös életünk. Cristi (Blondie) mindig is kicsi felnőtt volt, sosem viselkedett önző kisgyerekként. Emlékszem, amikor az első dadusunk megérkezett hozzánk, s én etettem, rám szólt a gyerek: Adelina, hagyd a dadust, hogy etessen engem, te menj munkába.
Pici korában mindig elmondta, hogy engem szeret a világon a legjobban, s hozzátette, hogy most már szeretne valami finomat.
Később már nem kért semmit. Később már arról szóltak a beszélgetéseink, hogy ha ő megtesz valamit a kedvemért, akkor ÉN kapjak valamit. Önzetlen, kemény játékos volt (mosolyog)...
Soha nem beszéltünk a betegségéről, túl nehéz volt nekem az igazságra gondolnom, s annyira nem akartam elhinni, hogy egyszer be fog következni a megváltoztathatatlan.
– Ő tudta?
– Igen, mindig tudta. De azt is tudta, hogy én mennyire félek, és megpróbált óvni. 2010-ben, amikor 9 éves volt, volt egy nagyon nehéz időszakunk, akkor majdnem elveszítettem, de végül túlélte. Azután annál is inkább hittem abban, hogy a halál számunkra nem opció. Éltünk, mint bárki más, terveink voltak. Azzal foglalkoztunk, amivel mindenki más: hogy hogyan engesztelje ki a haragos barátnőjét, hogy nem megy a laptopja, hogy mit mondott az osztályfőnök...Ma vásároltam egy ruhát Cristi egykori barátnőjének, mert most lesz a végzős bankettje. Barátok maradtunk, s megkértem, vásárolhassam én meg a ruhát számára. El sem hiszem, hogy volt idő, amikor Blondie mellettem volt, amikor megérinthettem, ölbe vehettem, hallgathattam őt. Akkor még nem hittem, hogy lesz életem nélküle.
Aztán 2014-ben ott ültem mellette, és néztem, ahogy haldoklik.
Ordított, s én is ordítottam. Láttam szenvedni, s elmenni.
– Hogyan éli ezt túl egy anya?
– Csak úgy, ha megtalálja önmaga számára a válaszokat, és az életének az értelmét. Döntés kérdése az is, hogy tovább akarsz-e élni. Döntésé, mert az első reakció az, hogy nem akarsz már semmit. A teljes lényed azt kiáltja, hogy hagyj fel mindennel.
A fájdalom olyan nagy, hogy nevetségessé válik minden klisé, amit hallasz.
„Gondolj arra, hogy jobb így neki, gondolj arra, hogy lát téged, gondolj arra, hogy boldog volt.” – mondják. De ezek csak arról szólnak: nem akarlak meghallgatni, nem akarom hallani, hogy létezik halál, így hát mondok neked néhány semmitmondó szót. Azt is szokták mondani: csak elment. De ez nem volt „csak elmenés”, én láttam őt agonizálni, megváltozni az arcszínét, láttam sírni, és azt, hogy mennyire félt... Nagyon nehéz továbblépni azután.
– Vajon nehezebb látni azt, hogy meghal, mint nem lenni mellette?
– Én nem fogadnám el soha azt, hogy ne lássam. Milyen az, hogy azért nem segítünk egy beteg gyereken, mert mi is szenvednénk? Igen, szenvednénk, de neki meg olyan fontos, hogy ne hagyd egyedül, ne hagyd egyedül meghalni.
– Pontosan mikor volt az a pillanat, amikor tudta, hogy ezentúl segíteni fog?
– Azokban a napokban, amikor a temetésre vártunk. Amikor fogtam a gyerek kezét, és örültem annak is, hogy most még foghatom, mert nemsokára ennyim sem lesz. Nem haragudtam senkire: az édesanyjára, az orvosokra, senkire. De azt is tudtam, hogy Cristi nem a betegségbe halt bele, hanem abba, hogy elhagyták.
Az elhatározásom, hogy tennem kell valamit akkor vált valósággá, amikor rátaláltam Andrei-re, akit ugyanabban a kórházban, ugyanazzal a betegséggel hagytak el a kórházi ágyon.
Körülbelül két héttel a Cristi temetése után történt ez. Annyira sajnálatra méltó és elhagyatott volt a kicsi, hogy fizikai fájdalmat okozott a látványa és a tehetetlenség, hogy itt sem tudunk semmit tenni. Tudtam, hogy őt is magamhoz veszem, és mindent megteszek érte, az orvosok figyelmeztetése ellenére. Elvittem egy olaszországi kórházba, ahol öt nappal az érkezésünk után azt a hírt kaptam, hogy idehaza meghalt édesanyám. Sikerült hazajönnöm és elkísérnem utolsó útjára a drága anyámat, aztán visszamentem Olaszországba. Ott hosszú idő után megcsinálták az első komolyabb vizsgálatot – sok ideig nagyon rossz állapotban volt, ezért nem tudták vizsgálni –, s azt mondták: a gyereket csodával határos módon műteni lehet, és másnap meg is teszik. Sírtak az orvosok, sírtam én is örömömben. Úgy jöttünk haza, mint a turisták, oxigénpalack és orvosi felügyelet nélkül. Ő most hatéves, csupa szeretet-gyerek. Az élő bizonyítéka annak, hogy a szeretet mindenkit megment: azt is, aki kapja, és azt is, aki adja.
– Őt sikerült megmenteni...
– Igen. A többi gyereket viszont sajnos nem. A többiek, akik mellett ott voltam, meghaltak. Adott pillanatban annyira jól ismertem a temetések menetrendjét, hogy azt hittem, kettészakadok a fájdalomtól. Ugyanakkor megértettem, hogy ez sem túl nagy ár. Nem csak akkor segítség a segítség, ha minden jól alakul a végén. Hogy nem hagyhatunk magára egy gyereket sem csak azért, mert tudjuk, hogy rövid lesz az élete. Több évig dolgoztam egy humanitárius szervezetnél, és részt vettem a technokrata kormányzásban is (tanácsadóként dolgozott a Munkaügyi Minisztériumban, a Cioloș kormány idején - szerk. megj.), aztán létrehoztam a Blondie Egyesületet.
– Hány gyerekre figyel, hányra vigyáz mostanában?
– Sokra (és nevet). És ott vannak a beteg gyerekek testvérei is, hiszen valahogy az egész család a miénk lesz. És az esetek nem érnek véget egyhamar, hiszen egyik műtét a másikat követi, a történet a legtöbb esetben folytatásos. A napokban láttam viszont egy kislányt, akit tavaly Kolozsvárra, majd Milánóba vittünk helikopterrel, most is emlékszem a szörnyű időjárásra, arra, hogy nem találtunk mentőt... néha úgy érzem, soha nem ér véget. Mégis boldog ember vagyok. Nagy kiváltság fontosnak lenni azoknak az életében, akiknek szükségük van arra, hogy te ne állj meg, hogy ne érezd azt, hogy az erőfeszítés túl nagy ahhoz, hogy továbbmenj.
A Blondie Egyesület négy szálon bonyolítja tevékenységét: 1. Önkéntes hálózat, olyanoknak, akik pótanyukák lennének a kórházban fekvő beteg, elhagyott gyerekek mellett, 13 000 jelentkező van eddig. 2. Telefonos applikáció, amely biztosítja a gyors információcserét az állami intézmények és a kórházak között, hogy minél hamarabb segítséget kaphassanak a rászoruló, elhagyott gyerekek. 3. Konstanca megyében feltérképezik azokat a kismamákat, akiknél fennáll a veszélye annak, hogy elhagyják születendő gyereküket. 4. A legújabb a bukaresti Blondie-ház, ahol biztonságban felépülhetnek a súlyos műtét után lábadozó kicsik.
Képeken: Adelina Toncean és a megmentésre váró gyerekek
Friss lapszámunkat alább kérheted:
