Földművelésügyi miniszter, ispán és miniszterelnök is volt felmenői között – mutatja kérésemre ősei arcképeit Bánffy Farkas, az erdélyi főnemesi család bárói ágának tagja. Ő maga Magyarországon született, de erdélyisége teljes tudatában nevelkedett, s 2007-ben költözött a Fehér megyei színromán faluba, Fugadra.
Az itt álló kastély 1812-ben épült, de valószínűleg már az 1760-as években állnia kellett itt egy korábbi épületnek. A kúriaként is emlegetett kastély a 18. század derekán, egy házasság révén került Bánffy tulajdonba.
1932-ben
A kommunizmus évei alatt, és azt követően egészen 2002-ig, iskola működött a kastélyban, a Bánffy-család 2004-ben kapta vissza a ‘40-es évek végén államosított ingatlant. A megviselt épületet azóta konzerválták, rendbehozták a tetőt, felújították a nyílászárókat. Hozzávetőlegesen 290 hektár terület tartozik az épülethez, amit az évek során sikerült visszaszereznie a Bánffy-családnak, ám további több ezer hektárnyi területük vár visszaszolgáltatásra. Azok bevételeiből szeretnék a kastélyt használhatóvá tenni. Hasonlóan más történelmi családokhoz, a Bánffyak is évszázadokon át egyfajta támaszként szolgálták az erdélyi társadalmat az egyház, a kultúra és az oktatás területén. Farkas szerint ezt a feladatot a jövőben is kötelességük folytatni, ugyanakkor a környező közösség számára példát kell mutatniuk, hogy ügyeiket sosem szabad feladni.
– 2007-ben, három nappal azután költöztél ide, hogy megszerezted az egyetemi diplomádat a budapesti Műszaki Egyetem közlekedésmérnöki karán. Mennyire érzed otthonodnak Fugadot?
– Amikor eljössz, és látsz egy házat, amire rá van írva, hogy ezt nagyapád újította fel nagyanyáddal, akkor azt természetesen otthonodnak érzed.
– Erdélyinek vallod magad?
– Én erdélyi vagyok, gyermekként is tudtuk, hogy mi erdélyiek vagyunk, mind a négy nagyszülőm erdélyi. Édesapám és édesanyám már Budapesten született, de mindannyian erdélyinek valljuk magunkat. Vagy például hiába él az egyik nővérem jelenleg Hamburgban, ő is erdélyinek vallja magát. Édesapám a Johannita Lovagrend Magyar Tagozatának volt a közelmúltig a kommendátora, a szervezetnek az erdélyi segélyszolgálatát is ő irányítja, sokat jár emiatt is Erdélybe. Édesanyám valamivel ritkábban utazik, de évente legalább kétszer ő is jön – a csíksomlyói búcsúra májusban és a székelyudvarhelyi Ugron-kápolna búcsújára szeptemberben –, a felmenői ugyanis, köztük az édesapja, az Ugron-nagyapám, ott vannak eltemetve.
– Látsz-e különbséget az erdélyi fiatalok és azok között, akikkel felnőttél?
– Pesten kacagnak rajtam, amikor erdélyiesen beszélek, itt meg kacagnak rajtam, amikor pestiesen beszélek. (kacag – szerk. megj.) Valahol ott vagyok a kettő között, de nincs hatalmas különbség a két embertípus között. Vagy van, csak nem tudom pontosan, hogy mi. Néha nagyon szórakoztatóak ezek a különbségek, de az adott szituáció hozza ki őket, nem tudom megfogalmazni most. Más típusú gondjaik vannak az erdélyi embereknek.
Volt, hogy néha kicsit „ufónak” éreztem magam, bár inkább a származásom miatt. De bármely társadalmi réteg tagjait jól megértem, hisz mindenikkel napi kapcsolatom van.
Mindenkinek megvan a maga kommunikációs vonala, amiket elvár, én ilyen szempontból rugalmas vagyok. Volt szerencsém mindenféle társadalmi körben mozogni, de személy szerint sokkal jobban élvezem Magyarlapádon a barátokkal való miccs-sütést a kert végében, csíki sörrel, mint Bécsben a magyar bált, mert előbbi közelebb áll hozzám.
– Időnként lehet olvasni a sajtóban a Bánffy- család Maros megyei területeinek visszaigénylési pereiről, illetve az azok körüli hercehurcákról. Megközelítőleg a területek hány százalékát sikerült már visszaszerezni a román államtól?
– Pár száz hektárt sikerült eddig visszaszerezni, és több tízezer van még hátra. Immáron 6-7 éve végleges döntés született arról, hogy vissza kell kapnunk 9300 hektár területet. Ezt mind a mai napig nem adta vissza a román állam, a jogerős döntés ellenére, sőt, még büszkén mondják, hogy ők védik Románia területét, mert nem tartják be a törvényt. Nem hiszem, hogy ez bárhol előfordulhatna Nyugat-Európában. Azt gondolom, hogy előbb vagy utóbb Románia is elér azokhoz az erkölcsi normákhoz, hogy a tulajdonjogot tiszteletben tartják, és nem írják ezt felül bizonyos nacionalista, soviniszta érzelmek. Az, hogy Maros megyében a sokat emlegetett Bánffy-erdőket visszaszerezzük, helyi politikai és gazdasági kérdéseket vet föl.
Az Osztrák-Magyar Monarchia azonban, hála a Jóistennek, használt telekkönyvet, ami ugye a Kárpátokon túl nem volt jellemző, a telekkönyvi kivonatokkal egyértelműen, cáfolhatatlanul tudjuk bizonyítani, hogy mi volt a miénk. Amikor ezeket a földeket államosították, akkor szintén gondosan feljegyezték, hogy mennyi területet vettek el. Nekünk tehát érdemi bizonyítékaink vannak, politikai és gazdasági okokból azonban bürokratikus akadékoskodással hátráltatják a visszaszolgáltatást.
– Nem ideg- és lélekölő éveken át folyamatosan pereskedni a román állammal?
– Az én idegeimet nehéz kikészíteni. (kacag – szerk. megj.) Ezt az elején el kell dönteni. És megfelelően rugalmasan kell alkalmazkodni a mindig változó szituációkhoz. Tudj hozzáállni újra és újra, új tervekkel és új módszerekkel. Én már az elején tisztában voltam azzal, hogy mivel megyek szembe. Szerencsére nem kell a holnapi kenyér miatt aggódva csinálnom ezt, vagy nem ebből kell a villanyszámlámat kifizetnem, azt a már visszaszerzett területek jövedelme biztosítja, de ha nem volna, akkor is van mögöttem egy család, aki tudja, hogy ezt a feladatot el kell végezni, és ők támogatnának.
– A Kovászna megyei Dálnokon egy rendkívül igényesen felújított, 19. századi udvarház viseli a „kezed nyomát”, vagyis a helyreállítást vezetted a Közösségért Alapítvány megbízásából.
– Igen, Dálnokon egy gyönyörű műemléképületet mentettek meg, és létrehozták a Barabás Miklós Kulturális Központot, ennek a kialakítását bízták rám. Fantasztikus érzés egy régi magyar műemléket eredeti állapotába visszaállítani, illetve a mai kornak megfelelő módon újjáépíteni. Nagyon szép feladatnak érzem, utólag visszatekintve rá, jó munka volt, megfelelően tudtuk kezelni a problémákat, és természetesen hasonló dolgot nagyon szívesen vállalok a jövőben is, mert úgy érzem, elég jó gyakorlati érzékem van hozzá. Ezt iskolában nem feltétlenül lehet megtanulni. Én gyerekkoromtól erdélyi kúriák fotóit láttam a szobák falán függeni – a családi történeteink is ilyen épületek falai között játszódnak, tehát bizonyos értelemben otthonról hozott tudás az, hogy miről is szól egy ilyen épület.
– Az a munka befejeződött, azóta mivel telnek a napjaid?
– Erdőgazdálkodom, ingatlanokat kezelek, épületeket próbálok felújítani, új funkciót keresni nekik, legelőtakarítást kell szervezni, kiadni, a gazdákkal tárgyalni. Közösségi programokat szervezünk, néptánctábort Magyarlapádon, bálokat, szervezzük a Castellum Bált és a Transylvanian Rolling Ball-t, az erdélyi vándorbált, és próbálom népszerűsíteni Erdélyt, szépségeit, s minél több embert igyekszem rávenni, hogy az erdélyi közösségért minél többet tegyen. Ezek szép mondatoknak hangzanak, de én komolyan is gondolom.
– Amellett, hogy az itteni közösséget kötelességednek tartod a magad eszközeivel segíteni, a helyi közösségi életet szervezni, mit szeretnél elérni?
– Mindent vissza akarok szerezni. Mindent vissza! (ezen mindketten akaratlanul elnevetjük magunkat – szerk.megj.) Részeredménnyel nem érem be. Nem csinálni kell, megcsinálni. Volt idő, amikor az egész Bánffy-birtok egyben volt, és ezt igazgatták az őseim. Aztán voltak, akiktől mindezt elvették, azt megélni borzasztó lehetett.
Nekem viszont az a szerep jutott, hogy én mindent visszaszerezhetek. Na, ez sem lesz könnyű.
Egyszer csak véget ér a jogi procedúra, és egészen másfajta feladatokkal találjuk majd szembe magunkat. Erre is készülni kell. De ha valami hasznos dolgon munkálkodsz, akkor este lefekszel, és jó érzéssel alszol el.
– Azt hallottam, hogy Kolozsváron például gyakran körüludvarolnak a nők. Ez igaz? Ha igen, hogyan fogadod ezt?
– Én ezt soha nem vettem észre. (kacag – szerk.megj.) Bár most, hogy mondod, talán van benne valami. Persze, 33 éves vagyok, és facér. De szerintem a kíváncsiság nem annyira felém, mint inkább a családom, a származásom felé irányul. Persze olyanok is voltak és vannak, akiket meg mindez zavar.
– Nagycsaládból származol, heten vagytok testvérek, és az egyik nagymamádnak 48 dédunokája van. Tervezed folytatni a nagycsaládos hagyományt?
– Mindig is fekete bárány voltam, a családban is, de igen, előbb-utóbb meg fogok házasodni, amint megtaláltam a megfelelő célszemélyt.
– Soha nem bántad meg, hogy Erdélybe, s annak is egy eldugott zugába költöztél?
– Soha. Életem legjobb döntése volt. És itt is szeretnék maradni, élhető és nagyon szerethető hely. Aztán, ha a leendő feleségem majd azt fogja kérni, hogy lakjunk Budapesten vagy Kolozsváron, akkor elképzelhetőnek tartom, hogy megbeszéljük, és Budapesten vagy Kolozsváron fogunk lakni. Egyelőre úgy érzem, jól bírnám a kétlakiságot is, persze valójában még nem tudhatom, milyen lesz egy család szempontjait figyelembe venni.
Fotó: Csedő Attila
