Itt egy héten át zárkában tartották, többször kihallgatták, majd váratlanul hazaengedték. Újabb hét elteltével viszont megint jöttek: Balázsfalvára, kényszerlakhelyre helyezik át a családot. Egyetlen napot kaptak csomagolásra, a parancs a család valamennyi tagjára érvényes volt, még a szász házvezetőnőre is.
„Előzetesen apám nem volt hajlandó aláírni a torjai birtok államosítási okiratát, ezért vittek el bennünket Sepsiszentgyörgyre, ahonnan útépítéshez vezényeltek. Akkoriban zajlott az Erdélyt a Szovjetunióval összekötő moldvai út kiépítése, szükség volt a munkáskézre. Nem volt rossz dolgom, néhány napig a topográfiai felméréseken rontottam a levegőt, majd felelős beosztást kaptam: a maksai vasútállomáson amolyan raktárosként én vettem át az útépítésre szállított követ.” A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig.
Feljelentés érkezett ugyanis, miszerint az Aporok még mindig túl közel vannak, továbbra is ártalmas befolyásuk alatt tartják az embereket, ezért késik például Torján a kollektív gazdaság megalapítása.
Az is előfordult, hogy Kézdivásárhelyen kiutasították Apor Csabát a „hasonszőrű” munkásoknak fenntartott kantinból, mondván, az osztályellenségnek nem szabad oda betennie a lábát.
Amikor Balázsfalván kiderült, hogy agrármérnöki végzettséggel rendelkezik, mindjárt jelezték: mérnökre szükség van. A felsőfokú agrárképzettség a szép új világban is jól fizetett, 1950 februárjában alakult a településen egy zöldségkertészet, a „gyanús elem” mérnökre százhektárnyi zöldséges gondozását bízták.
A Küküllőszeget – ez volt Balázsfalva korábbi neve is – nagyon jó minőségű földekkel áldotta meg a sors, ősszel már a filmhíradóban is mutogatták a mintakertészetet. Az Apor-család három éven át élt Balázsfalván, a „sztármérnök” ott is nősült meg. Az ismert csíkszeredai politikus, parlamenti képviselő és szenátor, Pál Gábor leányát, Veronikát vette el – még Budapesten találkozott először a két fiatal –, a Pál család hajdani otthonában működik ma a csíkszeredai magyar főkonzulátus. A házaspár több más településen is megfordult, miután a férjet áthelyezték a Balázsfalva közeli Hosszúaszóra, a Maros megyei Bethlenszentmiklósra, a szászvidéki Csicsóholdvilágra, neje pedig többnyire könyvelőként követte férjét a különböző mezőgazdasági egységekhez.
És bármilyen abszurd módon is hangzik, az örök vándorlásra kényszerülő Apor-család alapvetően még szerencsésnek is mondhatta magát.
Míg ugyanis a háromszéki kitelepítettek többségét Dobrudzsába, a délalföldi Măcinbe toloncolták, addig a torjai kollektivizálás útjában lévő Apor Csabának és szüleinek a kultúrvidéknek számító Belső-Erdély jutott.
1981-től már egy marosvásárhelyi lakásból ingázott Apor Csaba a környék különböző mezőgazdasági egységeihez hol tüzet oltani, hol tovább fejleszteni. A nyugdíjazás előtti utolsó állomáshelyet a radnóti kiemelt fontosságú mezőgazdasági vállalat jelentette, 1985-ben onnan ment nyugállományba. Maradhatott volna még, de már nagyon elege volt a sok üvöltözésből, az éjszakai razziákból. „Nyugdíjasként szép csendben éldegéltem, a rendszerváltásig egyetlen alkalommal látogattak meg a szervek egy házkutatás erejéig. Néha besegítettem az ugyancsak agrármérnök fiamnak, aki egy zöldségtermesztő kísérleti állomáson dolgozott.”
Így telt el a Ceaușescu-korszak utolsó négy éve. Apor Csaba előző élete.
Fotó: Köntés Ernő, családi archív
