• Fotó: László Ildikó
– Valósággal kettős életet élsz: hétköznapokon, munkaidőben a Rádió Gaga merketinges munkatársa vagy, a délutánjaid és a hétvégéid ellenben a lovakról szólnak. Mesélted egyszer, hogy már kétéves korodban lóra ültél. Hogyan vált ez a gyerekkori élmény életre szóló szerelemmé?
– A családom hamar észrevette, hogy ez nálam nem múló rajongás. Bárhová mentünk falura, képes voltam hosszú ideig a karám mellett állni, ha megláttam egy lovat. Hat-hét évesen almát vittem a szomszédban tartott, hatalmas szekeres lovaknak, babusgattam őket. Akkor még nem volt lovarda a környéken, ezért arra ültem fel, amire lehetett. Később a szüleim lehetőséget teremtettek arra, hogy rendszeresen tanuljak: előbb Deságban, majd a székelyudvarhelyi Csicser Lovardában lovagoltam.
A lovaglás eleinte csak hobbi volt, mert mellette tizenkét évig versenyszerűen atlétikáztam.
A szüleim heti két lovasórát tudtak fizetni, én viszont többet szerettem volna lovagolni, ezért tizenkét-tizenhárom évesen felajánlottam, hogy bokszot takarítok, trágyát hordok, előkészítem a lovakat. Később a gyerekekkel is elkezdtem foglalkozni, hogy délután nekem is lehessen saját edzésem. Így szerettem bele az oktatásba. Ma a székelyudvarhelyi Septimia Lovasudvar oktatója vagyok.
– Milyen szemléletet szeretnél átadni a tanítványaidnak?
– Azt szeretném, hogy előbb szeressék meg és ismerjék meg a lovat, és csak utána akarjanak lovagolni. Ne úgy érkezzenek a lovardába, hogy felülnek az előkészített lóra, letelik a félórás oktatás, majd hazamennek. Hozzanak neki almát, pucolják le, lássák, mennyi munka van körülötte, és legyen sikerélményük az is, hogy az ő kezük nyomán lett szép és tiszta. Nagyon szigorú vagyok például a felszereléssel kapcsolatban. Nem azért, mert önmagában zavar egy kis sár, hanem mert a piszkos felszerelés felsértheti a ló érzékeny bőrét. Fontos, hogy a gyerekek megértsék: a ló nem sporteszköz, hanem érző élőlény, akiért felelősséggel tartozunk.
– Azt mondod, a lovakat csak akkor érthetjük meg igazán, ha társas lényként tekintünk rájuk.
– A lovak ménesben, hierarchikus rendben élnek. Mindenkinek megvan a helye és a szerepe, ettől érzik magukat biztonságban. A vezérkanca tapasztalatával irányítja a ménest és neveli a csikókat, a mén pedig védelmező szerepet tölt be. Amikor egy lovat kiszakítunk ebből a közegből, fontos megértenünk, hogyan éli meg az új helyzetet, és milyen szerepet keres magának.
Az embernek nem egy erőszakos főnökké, hanem olyan vezetővé kell válnia mellette, akit a ló bizalommal követ.
Egy hatszáz kilogrammos, önálló akarattal rendelkező állatot nem lehet puszta erővel irányítani. A lovaglás különlegessége éppen az, hogyan tudod rávenni arra, hogy megtegye, amit kérsz tőle – úgy, hogy végül mindketten ugyanazt akarjátok.
– Tündér lovad a pályafutásod legnagyobb tükrének nevezted. Miért?
– Tündér egy magyarországi ménesből érkezett, és kezdetben nagyon nehéz természetű ló volt. Nem bízott az emberekben, szeparációs szorongással küzdött, engem pedig az elején szinte emberszámba sem vett. Az oktatóm mottója az volt: a bizalom az alap, a tisztelet pedig megerősíti. Nekünk is ezt kellett felépítenünk. Ahogy összecsiszolódtunk, egyre érzékenyebben kezdett reagálni rám. Megérzi a hangulatváltozásaimat, és ugyanolyan hisztis vagy akaratos tud lenni, mint én.
Ha ő feszültté válik, nekem kell megnyugodnom és azt közvetítenem: itt vagyok, bízhatsz bennem, folytathatjuk.
Eljutottunk oda, hogy versenyre mentünk, és már kezdő gyerekeket is biztonsággal felültethettem rá. A vele végzett munka nagyon komoly önismereti út is volt számomra.
– Mit ad neked a versenyzés?
– A versenyzés az önkifejezés és az önmagam elé állított próbatétel egyik formája. Az atlétikai múltamból is hozom, hogy szükségem van célokra. Ha felépítek egy hosszabb munkafolyamatot egy lóval, szeretném látni, hová tudunk közösen eljutni. Tündérrel a militaryban találtuk meg magunkat. Ez összetett versenyszám: díjlovaglásból, díjugratásból és terepakadályok leküzdéséből áll. A kedvencünk természetesen a tereppálya, amely nagyon adrenalindús. A bizalmunkat többek között a közös lovas túrák alapozták meg. Van egy baráti társaságunk, amellyel négy éve minden pünkösdkor öt napra útnak indulunk. A sok közös kilométer adta meg azt a biztonságot, amelyre egy terepakadály megközelítésekor szükségünk van. Amikor a saját magad által felkészített lóval állsz rajthoz, aki úgymond a nulladik kilométertől veled van, az hatalmas önmegvalósítás. Nem kellett sietnünk: akkor indultunk versenyen, amikor mindketten készen álltunk rá.
– Mi az, amit a legtöbben félreértenek a lovakkal kapcsolatban?
– Székelyföldön sokáig elsősorban munkaállatként tekintettek a lóra. A gyerekek gyakran azt hallják a nagyszülőktől: elöl harap, hátul rúg, ne menj közel hozzá, mert nagy, kiszámíthatatlan és letapos. Ezekben az intelmekben van igazság, de ha ez az első és egyetlen tudásuk a lóról, akkor a félelem határozza meg a hozzáállásukat. A táboraimban akár három-négy éves gyerekek is találkoznak a lovakkal. Felülhetnek rájuk, megsimogathatják, rájuk feküdhetnek, időnként még festhetik is őket. Így egészen más lesz az első kapcsolódási pontjuk. Megtanulják, hogyan jelez a ló, ha valami nem tetszik neki, mikor kér távolságot, és mikor nyitott a közeledésre. Sok baleset éppen abból történik, hogy az ember nem érti ezeket a jelzéseket.
– Valóban megérzik a lovak, ha félünk tőlük?
– Természetesen. Gondoljunk bele: még azt is érzik, ha egy légy rászáll a bőrükre. A ménesben nagyon ritkán kommunikálnak hangokkal. Ha harminc ló közül egy hirtelen megijed és felkapja a fejét, azt a többi is azonnal érzékeli, nyerítés vagy horkantás nélkül.
Oktatóként észre kell vennem, hogyan viszonyul egymáshoz az adott ló és a lovas.
Olyan lovakkal igyekszünk dolgozni, amelyek magabiztosan kezelik a kezdők bizonytalanságát. Az én feladatom pedig az, hogy a ló elsősorban az én nyugodtságomat érezze. Ezzel segíthetek a gyereknek vagy a felnőttnek abban, hogy fokozatosan feloldja a félelmét.
– Miben változtatott meg téged a lovakkal végzett munka?
– Elsősorban abban, hogy magabiztosabban kezelem a különböző helyzeteket. Az ötvenöt kilómmal fizikailag nem kényszeríthetek semmire egy hatszáz kilós állatot.
Ha azonban olyan nyugalmat és önbizalmat sugárzok, amelyből érzi, hogy mellettem biztonságban van, már nyert ügyem lehet. Ezt az élet más területeire is igyekszem magammal vinni.
Ha én meghátrálok, senki nem fog követni. Ha azonban azt mondom, hogy rendben, próbáljuk meg, menjünk végig rajta, akkor a nehéz helyzeteket is könnyebb megoldani. A lovak mellett az ember figyelme a nonverbális kommunikációra is sokkal érzékenyebbé válik. Könnyebben felismerem mások hangulatát, bizonytalanságát és szándékait.
– A lovaglás kívülről nézve könnyűnek tűnhet: mintha a lovas valóban „csak ülne” a lovon.
– Ezt nagyon sokszor halljuk. Ha azonban valaki valóban csak ül a lovon, akkor a ló jó esetben áll négy lábon, vagy ha megunja, elindul valamerre. A jó lovaglás éppen azért tűnik könnyűnek, mert a lovas jelzései szinte láthatatlanok. A ló számára a testsúlyunk, a légzésünk, a vállunk, a csípőnk és a lábunk helyzete mind üzenet. A kiképzés során arra törekszünk, hogy ezek a jelzések egyértelműek legyenek. Ha mindkét lábamat hozzáérintem, induljon előre, ha csak az egyiket, lépjen oldalra.
Minél finomabban kommunikál egymással ló és lovasa, annál inkább úgy látszik, mintha az ember valóban semmit sem csinálna.
Közben azonban komoly fizikai és mentális munka zajlik. A lovaglás kardióedzés, fejleszti az egyensúlyt, és olyan izmokat is megmozgat, amelyek létezéséről korábban talán nem is tudtunk. Folyamatos koncentrációt és rendkívüli testtudatot igényel.
– Mit tapasztalsz, hogyan hat a lovaglás a gyerekekre?
– Nagyon sok gyerek túlterhelten érkezik: az iskola után különórára, zenére, nyelvórára, majd edzésre viszik. Amikor felül a lóra, muszáj jelen lennie. A ló ringató mozgása átmozgatja a testét, miközben a figyelme a feladatokra összpontosul, így lassan kiürül és megnyugszik az elméje. Van olyan zárkózott gyerek, akivel ló nélkül alig tudunk beszélgetni. Felül, eltelik néhány kör, felveszi a ló ritmusát, majd egyszer csak mesélni kezd az iskoláról, az otthoni kisállatáról vagy arról, ami aznap történt vele. A ló mellett kinyílik.
A lovarda ráadásul közösségi tér.
A gyerekek nemcsak a saját órájukra jönnek, hanem maradnak, segítenek, ápolják a lovakat, és közben kapcsolatokat építenek. Van közöttük egészséges versenyszellem, de egymást is támogatják. A szülők pedig tudják, hogy jó helyen, értelmesen töltik az idejüket.
– Mit tanácsolnál annak, aki lovasoktatásra vinné a gyermekét, vagy felnőttként szeretné kipróbálni a lovaglást?
– Menjen el, nézzen körül, próbáljon ki több helyet, és figyelje meg, hogy az ottani szemlélet megfelel-e annak, amit keres. Ha valódi kapcsolódásra vágyik, olyan helyet válasszon, ahol hagyják, hogy egy darabig csak nézze, simogassa, megismerje a lovakat. Ne legyen elvárás, hogy azonnal fel kell ülni, vagy fél év alatt meg kell tanulni lovagolni. A szülőknek azt tanácsolnám, hogy eleinte ne elsősorban sportként és versenyzési lehetőségként tekintsenek a lovaglásra.
Legyen előbb kikapcsolódás, minőségi időtöltés és élmény. Később majd kiderül, hogy hobbi marad, vagy a gyerek szeretne versenyezni.
A lovaglás költséges sport, de tapasztalatom szerint aki igazán akar tanulni és fejlődni, az megtalálja a lehetőséget. Sokszor éppen azok a gyerekek töltik a legtöbb időt a lovak között, akiknek kevesebb anyagi lehetőségük van: segítenek, figyelnek, és közben rengeteget tanulnak.
– Mi a legnagyobb álmod?
– Valami olyasmi, mint a Yellowstone sorozatban, csak intrikák nélkül: egy ház, mellette nagy, bekerített terület és a saját lovaim. Remélem, Tündér, Maugli és talán néhány utód is ott lesz majd. A másik álmom, hogy még több gyerekkel szerettessük meg a lovakat, és olyan lovas közösséget építsünk, amely túllép azon a szemléleten, hogy a ló csupán munka- vagy használati eszköz. Olyan lovasokat szeretnék nevelni, akik értik, tisztelik és valódi társként kezelik ezeket az állatokat.
