• Fotó: Nagy Beáta Júlia archívuma
– Mindig kutyák között vagy?
– Nem éppen mindig, mert van egy „rendes” állásom is, adminisztrációval foglalkozom egy cégnél, de igen, ma is voltam kutyákkal, s nem csak az enyémmel, szóval, a kutyákkal való foglalkozás nem maradhat ki a napomból.
– Hogyan kezdődött a „kutyaszerelem”? Gondolom, nálad is gyerekkorban keresendő az első emlék…
– Pontosan. Gyerekkorom kedvenc rajzfilmje volt a 101 dalmát kiskutya, és mondtam egyszer édesanyámnak, hogy nekem kell egy pöttyös kutya. Ő csak azután egyezetett bele ebbe, miután elmondta, hogy ha kutyát tartunk, akkor az felelősséggel jár: etetni kell, ki kell vinni sétálni, és én ezt vállaltam.
– Hány éves voltál?
– Hatéves voltam, és megkaptam a kutyust. Foltos lett a neve, és bizony – mivel tömbházban laktunk –, iskola előtt mindig levittem sétálni, miután hazaértem, megint, s így kialakult a napi rutinunk.
Akkor még fogalmam nem volt, mi az, hogy kutyaoktatás, hogyan kell nevelni őket, de ösztönösen tanítgattam a kutyusomat, megtanítottam az alap dolgokra (ül, fekszik, marad), meg egy-két trükkre, és egész ügyes volt.
Kisgyerekhez képest, most így visszagondolva, nagyon ügyesen gondoztam, de persze édesanyám is besegített. Arra emlékszem, hogy nagyon lelkes voltam, hogy van kutyám. Nagyon szerettem. Tíz évet élt, aztán sajnos el kellett altatni. Sajnos a kutyáink nem lehetnek velünk életünk végéig.
• Fotó: Nagy Beáta Júlia archívuma
– Mifelénk vitatéma, hogy jó-e kutyát lakásban tartani vagy csak kertes házban…
– Mi mindig családtagként kezeltük a kutyát, és szerintem lehet lakásban is tartani, ha figyelünk arra, hogy az igényeihez mérten eleget mozogjon.
– Akkor te nem vagy az ellen, hogy mondjuk nagytestű kutyát tartsunk egy tömbházlakásban?
– Közepes termetig az ideális, de én azt is el tudom képzelni, hogy valaki egy német dogot tartson egy nagyobb lakásban, persze csakis akkor, ha arra is figyel, hogy a szükséges napi mozgást megadja a kutyának. Mondjuk, egy bernáthegyit nehezen képzelnék el a blokkba (nevet). De ez a kérdés is többtényezős: függ attól, hogy mekkora a szőrzete, milyen igényei vannak a kutyának, milyen a temperamentuma, szóval, sokféle szemszögből meg kell nézni, hogy egy kutya és a gazdája alkalmas-e erre. Nekem most például egy belga juhászom van, és ő velem lakik, tömbházlakásban. Persze sokat járunk édesanyámékhoz, ahol van kert is és egy szamojéd fajta kutya, és ők nagyon jól elvannak ott egymással. Amíg dolgozom, a kutyám ott van. S
bár a kertben vannak, én ugyanúgy viszem sétálni őket, lemozgatom egy kicsit, mert a kutya a saját területén nem mozog annyit, hiába él egy nagy kertben,
már ismeri azt a területet, ismerős szagok vannak, nem érdekes számára annyira, mint egy kinti séta, ahol új szagokat érezhet, találkozhat másokkal, új ingerek érik. Erre is szüksége van egy kutyának: érdekes, izgalmas új dolgokra.
– Hogy lett ebből a kutyaszeretetből hivatás?
– Mindig az életem része volt a kutya. Ha nem is a sajátom, mégis mindig volt a környezetemben egy kutya, amelyikkel foglalkozhattam. Még megvolt a dalmatám, Foltos, amikor kiköltöztünk Magyarországra. Ott a szomszéd nyaralójánál volt három kóbor kutya, és azokkal is kezdtem foglalkozni: gondoztam őket, sétálni vittem, tanítgattam, és ahány kutya a közelembe került, mindig foglalkoztam velük. És éppen ezért gimnázium után úgy gondoltam, állatorvos leszek, beiratkoztam egy egyéves felkészítőre az Állatorvostudományi Egyetemre, de erről végül lemondtam.
Kimondottan kutyákkal akartam foglalkozni. Elvégeztem kutyamasszázs- meg kutyakozmetika tanfolyamot is, de ezeket nem éreztem kihívásnak.
Így döntöttem végül a kutyaoktatás mellett. Budapesten végeztem el a képzést, ahol a főállásom mellett szintén kutyáztam.
• Fotó: Nagy Beáta Júlia archívuma
– Hogy kerültél haza, Gyergyóba?
– 2020-ban költöztem Gyergyóremetére, mert megláttam a lehetőséget, hogy itt nem foglalkozik senki kutyaoktatással. Gondoltam, akkor én leszek az első, megpróbálom. Nem tudtam lesz-e rá igény, de megvolt az álmom, hogy kutyaoktatással szeretnék itt is foglalkozni.
– Mit tapasztaltál?
– Hogy nagy különbségek vannak a kutyatartással kapcsolatosan Magyarország meg Románia között, itt Gyergyó környékén is. Mifelénk még sok helyen láncon tartanak kutyákat, és az emberek mentalitásán is változtatni kell. Ne értsen senki félre,
látom, hogy sokan vannak, akik tényleg foglalkoznak a kutyákkal, törődnek velük, de látom a másik végletet is, amikor szegény kutya láncon éli le az életét.
A mentalitásváltás nem fog menni egyik napról a másikra, ez egy folyamat, én ezt elkezdtem. Igyekszem átadni a tudásom mindenkinek, aki fogékony rá, hogy úgy tartsunk kutyát, hogy egy jó élete legyen.
– Furcsán hangozhat a kérdés, de talán nem lehet elégszer tudatosítani: miért fontos nevelni a kutyákat?
– Elsősorban azért – és ez nagyon fontos –, hogy engedelmesek legyenek. Itt Gyergyó környékén sokan mondják, hogy a kutya hamis.
– Azaz kiszámíthatatlan?
– Igen. Csak nem értik meg azt, hogy azért hamis, mert szegény láncra van kötve, és nem tud mit csinálni, az energiáit nem tudja levezetni, nem kapja meg a szükséges mozgást, figyelmet, nem kap új ingereket, szegény csak ott van, és frusztrálódik.
Ha mi élnénk le láncon az életünket, és csak enni meg inni kapnánk, az vajon mit hozna ki belőlünk? Szóval, nevelni kell őket, mert ha nem neveljük, ők is elbutulnak.
Számukra is kellenek a szabályok, a szocializáció más kutyákkal, az emberrel, fontos megtanítani nekik vezényszavakat, hogy engedelmesek legyenek. Lehet engedelmes kutyát nevelni, ha kellően foglalkozunk vele. És nekik ez játék.
• Fotó: Nagy Beáta Júlia archívuma
– Milyen típusú kutyakiképzést végzel?
– Én jutalomfalattal motiválom a kutyát, amelyiket lehet, mert van, amelyiket nem érdekli a jutalomfalat. Akkor a póráz kontrollt alkalmazom. Nálam a fegyelmezés kimerül abban, hogy egy kicsit belecsípek az oldalába. A csípés vagy egy bökés ismerős számukra, mert két kutya is így kommunikál egymással. Ha az egyiknek nem tetszik valami, odacsíp, odakap, vagy hangot ad, morog, vicsorog, vagyis figyelmezteti a másikat, hogy túllépett egy határt. A kutya tanításával türelmesnek kell lenni. Időt kell adni, hogy megértse, mit szeretnénk.
– Ehhez ismerni is kell azt is, hogyan gondolkodik egy kutya.
– A testbeszédet kell megtanulni, megismerni.
A laikus ember nem mindig veszi észre, mit közöl a kutya, ha ismerjük azt, abból sok mindent ki lehet olvasni.
Mondok egy példát: gyakoroljuk a helyben maradást, és ő marad, de időközben már ásít vagy nyalogatja a száját, az már azt jelzi a gazdi felé, hogy kezd kényelmetlen lenni számára a helyzet. Ha egy-egy vezényszóhoz valamilyen gesztust, kézjelet is társítunk, azt is megjegyzi a kutya, és már abból a jelből tudni fogja, mit akarunk.
– Van olyan kutya, amelyiket nem lehet betanítani?
– Van olyan kutya, amelyik lassabban tanul, több idő kell neki, vagy nekünk kell türelmesebbnek lenni hozzájuk. Minden kutyának megvan a maga tanulási ritmusa, és ez fajtán belül is változhat. Volt olyan németjuhász az oktatásomon, amelyik nagyon gyorsan tanult, míg egy másiknak sokkal több idő kellett, hogy elsajátítson némely feladatot. Sajnos ma már nagyon sok fajta túl van tenyésztve, és ez a tanulásra is hatással van.
– Nagyon sok tévképzete van az embereknek a kutyákról. Megcáfolnál néhányat?
– Nem is tévhitet mondanék, inkább úgy fogalmaznék, hogy megbélyegezik őket. Mondjuk, hogy a pitbulltól félni kell, hiszen harcikutya, azaz biztosan agresszív. Ez nem így van.
Minden kutyánál az a kérdés, hogyan van nevelve. Egy pitbull is lehet „kenyérre kenhető”,
és egy golden retriever pedig olyan, amelyik megharap, miközben azt mondjuk, hogy ők a család és a gyerek kevendcei.
• Fotó: Nagy Beáta Júlia archívuma
– Én azt tapasztalom, hogy néhány kisebb testű kutya ugatósabb, hamarabb odakap…
– Igen. De ez azért is van, mert a gazdi hamar ölbe kapja, ha egy másik, mondjuk nagyobb kutyával találkoznak, hogy védje a kutyáját. De a kiskutya onnan is ugat, a gazdi pedig ha még meg is simogatja, ezzel azt jelzi neki, hogy jól csinálja, vagyis a következő lépés az, hogy akár meg is haraphatja a gazdi öléből a másik kutyát vagy az embert, mert a gazdája azzal a viselkedéssegyüttessel úgymond engedélyt adott neki erre. A simogatás is egy jutalmazás, hogy jól van, jól csinálod.
– Alapfeladata a kutyának, hogy védelmez…
– Nyilván, csak meg kell tanítani, hogy hogyan, vagy mikor mit szabad megtennie. Határokat kell felállítani, szabályokat, és abban következetesnek lenni.
– Ha valakinek kutyája lesz, mennyire tartod fontosnak, hogy az első lépések egyike legyen egy kutyakiképző felkeresése?
– Ha nincs tapasztalata a kutyanevelésben, akkor igen, jó, ha felkeres egy szakembert. Azt fontos tudni, hogy egy kutyakiképző nem csak a kutyával foglalkozik, hanem a gazdával is. A kutyát és a gazdit egyaránt neveljük. Sokszor a kutyával könnyebb a dolgunk (nevet). Tulajdonképpen a kutyaoktató a gazdinak kell elmondja, megmutassa, mit hogyan csináljon, vagy miként tartsa fenn a kutyának azt a tudását, amit megszerzett. Mert hiába tanult meg valamit, ha nem gyakorolunk, bár legbelül tudja, mégsem fogja úgy csinálni, mint ahogy elvárjuk tőle. Szóval,
folyamatosan kell a kutyával foglalkozni, nem csak az elején, hogy akkor most megtanítottuk, kész van, s az elég is.
A kutyasuliban szerzett ismereteket naponta, hetente kell gyakorolni.
• Fotó: Nagy Beáta Júlia archívuma
– Volt emlékezetes vagy nehéz eseted?
– Minden kutyához úgy igyekszem hozzáállni, hogy idomulok hozzá, a természetéhez, a tempójához. Nem úgy gondolok rájuk, hogy vele nehéz vagy vele könnyű. Különböző módszereket próbálok ki, hogy lássam, melyik passzol hozzá, mert szerintem
egyetlen metódus sem húzható rá minden kutyára, ezt is ki kell tapasztalni.
Volt egy közép-ázsiai juhász nálam, akit nem tudtam mivel motiválni, aztán a parmezán sajt lett a nyerő. Azt adtam jutalomfalatként, és úgy tudtam megtanítani neki dolgokat, mert se nyers húst, se szalonnát, se kolbászt, semmit nem fogadott el. Ez tényleg egy ilyen kirívó eset volt.
– Hogy tudsz rendet tartani mondjuk öt-hat kutya között? Gondolom, elég határozott jellemnek kell lenned.
– Igen. Tény és való, hogy határozottnak kell lenni, mert mindig, minden csapatban van, aki keresi a bajt, a kutyák között is (mosolyog). Én folyamatosan pásztázom a kutyákat, hogy melyik mit csinál, hogyan kommunikál a másik felé, ha egy kicsit durvábban odakap, akkor rászólok, próbálom játékkal elvonni a figyelmét.
– Te is az a fajta kutyatréner vagy, aki egyet szól és rögtön hallgatnak rá a kutyák?
– Ó… hát van, amelyik igen, de van, amelyik nem. Én sem tudok csodát tenni, ne úgy képzelje senki, de azért valamilyen szinten igyekszem hatni rájuk. Ha elsőre nem is sikerül, tovább próbálkozom, amíg el nem érem a célom.
– Szokták mondani, hogy a kutyatréner olyan, mint egy kutyapszichológus, de téged hallgatva, inkább azt mondanám, olyan, mint egy kutyapedagógus.
– Amit én a kutyákról tudok, azt mind tapasztalatból gyűjtöttem. Elvégeztem a képzést, figyelek, meghallgatok más kutyatrénereket is, de
minden kutya más, minden helyzet más. Ezért fontos a tapasztalat és az, hogy megismerjük a kutyák gondolkodását.
– Harapott meg valaha kutya?
– Volt erre példa, igen. Bár nem szándékosan engem akart, mert két kutya összeveszett, és bár én csitítani próbáltam őket, nehéz volt két nagy kutyát az én 156 centimmel visszafogni. Rossz helyen volt a kezem, így a kutya a kezemet kapta el, épp egy golden retriever.
– Neked mit tanítanak a kutyák?
– A feltétel nélküli szeretetet. Mind úgy fogad el, amilyen vagy. A mai világban nagyrészt mindenki meg akar felelni valaki másnak, és azt tanítják a kutyák nekem, hogy ezt engedjük el, lehetsz önmagad, fogadjanak el az emberek úgy, ahogy vagy, és szeressenek úgy, ahogy vagy. Azt, hogy milyen szeretetet tudnak ők adni, milyen örömteli pillanatokat tudnak ők okozni, azt nem cserélném semmire. Én tiszta szívből szeretem a kutyákat.
korábban írtuk
Metz Eszter: A lelkem az egyik legerősebb „érzékszervem”
Húszas évei közepén járt, amikor befejezte doktori disszertációját hálózatelméletekből, most egyetemi oktató, és folyamatos reflexióval keresi továbbra is magát. Metz Eszter egy olyan tenni akaró fiatal, aki sokaknak adhat inspirációt életútjuk során.
